Az élet áramköre

Az ujjhegyei alig érték el a zölden vibráló diódát, a fém azonnal rátapadt a bőrére. Alinda teste megfeszült, a torkán akadt a sikoly, ahogy a hálózati feszültség mohón szívni kezdte az életenergiáját. Szemei előtt sötét foltok táncoltak, a lábai felmondták a szolgálatot.
János nem habozott. Dühös ordítással vetette magát előre, de nem elrántani akarta a lányt, hanem puszta kézzel markolta meg a szabad kábelt, miközben átkarolta Alinda vállát. Saját testével képezett hidat, hogy elterelje a gyilkos kisülést. A feszültség egyszerre rázta meg mindkettőjüket; a rács mögött a nagymama tehetetlen, dühös zokogása keveredett a fém recsegésével.
A zárlat elérte a célját: a közeledő Őrszemek hőszenzorai megvakultak a túlterheléstől, vörös keresőfényeik kialudtak. De az árat meg kellett fizetni. János térdre rogyott, zihálva küzdött a levegőért, miközben Alinda tehetetlenül omlott a karjaiba. Teste jéghideg volt, pontosan olyan, mint azon az éjszakán, amikor a C-szektorból elszökve először indult el az L-lakószektor tiltott zónája felé, hogy megkeresse őt.
– Álljatok fel! – sziszegte a nagymama a rácson át. – A Sentinellek manuálisan indulnak újra. Ha itt találnak az L-szektor határán, nincs több kvóta, ami megválthatna.
János a falnak vetve a hátát próbálta talpra kényszeríteni elnehezült tagjait, miközben a folyosó mélyéről már hallatszott az acéllábak nehéz visszhangja.