A rács két oldalán

János megragadta Alinda karját, és betuszkolta a lányt az L-szektor szellőzőjáratának szűk résébe, mielőtt az Őrszemek fémszemcsei újra felizzottak volna. A nagymama csontos kezével kapkodva intette őket közelebb a rács mögül.
– Mit művelsz te itt, G534-es? – sziszegte a nagymama dühösen, miközben szigorú szemei János átforrósodott, remegő vállát pásztázták. – A te szektorodban már rég lezárták a kimenő járatot. Ha a rendszer felregisztrálja az azonosítódat, holnapra mindannyiunkat a lebontóba küldenek!
– Ne velem foglalkozzon, Éva néni – horkant fel János élesen, s a rozsdás fémfalnak dőlve kapkodott levegőért. – Inkább az unokájára figyeljen! Nem hagyhattam, hogy az a dióda kiszívja belőle az utolsó amper-egységet is. Maga meg csak áll ott a rács mögött, mint egy megsavanyodott tisztségviselő, és a kolónia szabályait kéri számon!
– A Szabályzat tartott életben hetven évig, te makacs tuskó! – csattant fel az idős asszony, de a hangja egy pillanatra megbicsaklott. Gyorsan elfordította a fejét, nehogy a férfi meglássa a tekintetében bujkáló, eltitkolt aggodalmat. Évtizedek óta próbált falat húzni kettejük közé a kolónia szigorú tiltásai miatt, mégis elszorult a szíve, mikor megpillantotta János megégett tenyerét. – Tűnjetek innen! Velem ne törődj, G534. A törvény szerint semmi közünk egymáshoz.
– Akkor bontsa fel a törvényt, Éva – felelte János dühös, mégis halk morgással, miközben kormos ujjával tüntetően megérintette a hideg rácsot, pontosan az asszony kézfeje mellett.
Alinda felhorkant a sötétben, s a haragtól elszorult torkából rekedten tört fel a szó.
– Hagyjátok abba ezt a szánalmas civakodást! – vágott közbe a lány, szikrázó tekintettel nézve mindkettőjükre. – Inkább mondjátok meg, merre van az L656-os egység, mielőtt az Őrszemek kézzel indítják újra a szektort!