A megalkuvás ára

Alinda és János egymást lökve préselődtek át a zsilip felső peremén, egyenesen az L-lakószektor fülkesorai mögötti keskeny szellőzőjáratba. A lány zihált, a testén átfutó elektromos sokk utáni düh hirtelen és vakmerő erővel tört fel belőle. Nem törődve a közvetlenül alattuk vibráló keresőfényekkel, a 14-es fülke vékony rácsa felé vonszolta magát.
A fémrács túloldalán a nagymama ült a vaságy szélén, várakozva a kolónia esti, gépies takarodó-jelzésére. Alinda arcát a rácshoz szorította. A tehetetlen, megtört öregasszony látványa, aki csak várta a sorsát, mint egy lemerülő akkumulátor, elborította a lány elméjét.
– Miért nem harcoltatok? – sziszegte Alinda meggondolatlanul, hangjában a fojtogató hálózati feszültség utóhatásával. – Meséltél a napfényről, de hagytad, hogy ide zárjanak minket! Miattad vagyunk ebben a lyukban!
A nagymama összerezzent, de tekintetében nem volt vád, csak a végtelen, megtört fásultság. Meg sem mozdult, csak halkan, gépiesen suttogta vissza a figyelmeztetést:
– Halkabban... az Őrszemek mérnek. Nem maradt semmink, Alinda.
János megragadta a lány vállát, hogy visszahúzza a sötét járatba, mielőtt a fülke hőszenzorai jeleznének, de Alinda eltolta magától a férfit. A meggondolatlan düh erősebb volt a félelemnél.