A közös lüktetés

A fém érintkezők hideg szikrával simultak Alinda ujjbegyeihez. A zöld dióda vibrálása egy pillanatra kialudt, majd a lány egész testén lázas rándulás futott végig. Nem a várt megkönnyebbülés jött: a barkácsolt áramkör mohón kezdte szívni Alinda maradék szerves energiáját, hogy felülírhassa a szektor zsilipkapujának kódját. János látta, ahogy a lány arca elfehéredik, a szemei tágra nyílnak a néma sikolytól, miközben a hálózat fojtogató parazitaként nehezedett rá.
A férfi nem habozott. Megragadta Alinda szabad csuklóját, saját testét használva áthidalóként, hogy megossza a terhelést. A hálózati áram mindkettőjükön átfutott, összekötve idegpályáikat a halott ellenálló utolsó, gépbe fagyott gondolataival és egymás lüktető félelmével. Ebben a fájdalmas, elektromos fúzióban nem voltak többé elszigetelt foglyok; a kolónia rideg számsorai között két emberi szív vert azonos, kétségbeesett ritmusban. János érezte Alinda gyermeki rettegését, a lány pedig a férfi védelmező, mégis kopó erejét.
A zsilip zárja végül tompa csattanással engedett a magasban. A felettük lévő sötét nyílásból langyosabb, gépzsírszagú levegő áramlott le, jelezve a menekülőutat. János elengedte a lány kezét, de a fizikai érintés hiánya szinte jobban égetett, mint a hálózat csapolása. Alinda támolyogva tette meg az első lépést a hágcsón felfelé, miközben az aknában, közvetlenül alattuk, már felizzott a közeledő Őrszemek keresőfénye.