A zöld dióda ígérete

A fém hágcsó fokai jéghidegek voltak, szinte égették János és Alinda tenyerét, ahogy a függőleges aknában kapaszkodtak felfelé. Minden lépés felemésztette a megosztott életenergia utolsó morzsáit, feltárva a kolónia kegyetlenségét, amely még a mozgásért is a testük saját tartalékaival fizettetett.
Féltávnál János megtorpant. A falból kiálló konzolon egy korábbi ellenálló kiszáradt, hálózatra kötött teteme hevert. A vastag, fekete kábelek úgy fonódtak a gerincébe, mint valami parazita indák, folyamatosan csapolva a maradványok szénvegyületeit a központi generátor számára. Alinda elfojtotta a sikolyát, de ahogy közelebb lépett, észrevett valamit a halott összeszorított kezében. Egy kézzel buherált elkerülő ág villogott halványan, zölden derengve a gerinckábel mellett.
„Nézd, János... van kiút” – suttogta a lány, és a rettegést hirtelen felváltotta a makacs remény. „Nem halt meg hiába. Ez a jel átvezet a felső szektorba.”
János habozott, miközben a mélyből már hallatszott a járőrök fémes közeledte. A döntés visszafordíthatatlan volt: ha rákötik a műszereiket a bypassra, a hálózat azonnal észlelheti a fluktuációt, de ha nem teszik meg, az éhség és a kimerültség végez velük a következő szint elérése előtt. Alinda elszántan nyújtotta ki a kezét a zölden vibráló dióda felé.