A megosztott melegség — más fényben

János nem habozott. Tisztában volt vele, hogy minden másodperc késlekedés a lebukásukat jelenti, mégis megállt a nyirkos fal tövében. Alinda apró, jéghideg kezét a saját tenyerébe fogta, dacolva a fémfalakról visszaverődő gépies zümmögéssel. A lány szemeiben az őrület határán táncoló rettegés vibrált, de a fiú szorítása lassan visszahozta őt a valóságba. Ez a feleslegesnek tűnő, energiapazarló érintés volt az egyetlen dolog, ami még emberré tette őket ebben a rideg, számító gépezetben.
„Nem hagylak itt” – suttogta János, hangja alig volt több egy fojtott rezdülésnél. Saját mérőóráját Alinda csuklójához szorította. A kolónia szigorú szabályai szerint a közvetlen bio-transzfer szigorúan büntetendő szabotázs volt, a munkásosztály legmélyebb szolidaritása mégis felülírta a beléjük nevelt félelmet. A két műszer halk csipogással szinkronizált, és János érezte, ahogy a saját véréből kiszökik a melegség, átáramolva a lány kimerült szervezetébe.
Alinda arca lassan visszanyerte természetes színét, a vörös villogás pedig sárgás derengéssé szelídült. Nem volt idő a hálára; a folyosó végén, az ellenőrző pont felől fémes léptek zaja visszhangzott. A járőrök közeledtek. János intett, és egymásba kapaszkodva indultak meg a sötét, elágazó csővezetékek sűrűjébe, ahol a túlélésük már nemcsak a fizikai erejükön, hanem a köztük lévő, láhatatlan köteléken múlt.