A sejtek ára

János kitartóan húzta Alindát a hágcsón felfelé, miközben a fémes hummogás éles sercegéssé fokozódott a hátuk mögött. Az akna alján felizzó kék ívek fényében Alinda látta, ahogy a kiszáradt tetem kábelei izzásig forrósodnak – a kolónia hálózata még a sejtekből is kiszívta az utolsó mikrojoule-okat. Fejvesztve vágódtak be a kilences szint karbantartó ajtóján.
A nehéz acélretesz csattanva zárult mögöttük. A homályos alagútban Alinda zihálva rogyott a betonra. Mellkasa vadul emelkedett, a karján lévő beültetett mérőóra pedig baljós piros fénnyel kezdett derengeni. A feszített tempó és a félelem felemésztette a napi kalóriaadagja felét.
„Nézd” – mutatott János a lány csuklójára, miközben ő maga is a falnak támaszkodva küzdött a levegőért. „Minden egyes gyorsabb szívverés energiaveszteség a rendszernél. A kolónia nemcsak a pedálokon számolja a testünket. Ha a biológiai mutatód a kritikus szint alá esik, veszteségnek könyvelnek el.”
Alinda megragadta a csuklóját. Eszébe jutott a nagymama megtört tekintete, amikor az öregasszony visszautasította a táplálékot. A kolónia szabályai szerint a kimerült testeket lekapcsolják az energiahálózatról. A megmaradás ára a hús és vér folyamatos elégetése volt.
„Fel kell jutnunk az elosztóig, mielőtt a járőrök bemérik a hiányt” – sürgette János, és felsegítette a lányt.