A kiürült hüvely

Az akna rozsdás hágcsója hideg volt és csúszós. János haladt elöl, Alinda szorosan mögötte, a fémfokok halkan nyikorogtak a súlyuk alatt. Ahogy feljebb kapaszkodtak a sötétben, a hűvös léghuzat egyre töményebb, idegen szagot hozott feléjük: kiszáradt szerves anyag és elégett ózon édeskés, fojtogató keverékét.
Egy keskeny karbantartó beugróban János hirtelen megtorpant. A lámpája gyenge fénykörébe egy összeroskadt alak fedetlen lábfeje került.
„Állj meg!” – suttogta János, hangjában pánik bujkált. „Ne nézz oda!”
Alinda azonban felnézett. A szűk fülke falához szorítva egy egykori munkás merev vázát látta. A ruháján a napfény örököseinek jele halványult, de a mellkasából kiinduló bio-kábelek rezes csatlakozói a falba fúródtak. A hálózat az utolsó wattig kiszívta belőle az életet. A test száraz volt, akár a papír, bőre rásimult a csontjaira. A kolónia nem temetett; az energiaforrásként kiürült emberi szövetet egyszerűen bennehagyta a rendszerben.
„Ez... a halál” – szorult össze Alinda torka. „A hálózat megette.”
„Nincs időnk” – sürgette János, és megragadta a lány remegő csuklóját. „Ha az Őrszemek bemérik a feszültségesést, áramot küldenek az aknába.”
A fejük felett halk hummogás zendült fel: a rendszer érzékelte az áthaladó bio-áramlást. Az elhalt test fémcsatlakozói szikrázni kezdtek a sötétben, ahogy a kolónia utoljára még belekapott a halott maradék gőzvegyületeibe. A megállíthatatlan elmúlás hidege úgy ülte meg a járatot, mint a nehéz por.