Az örökölt teher

Alinda élesen kapta fel a fejét. „A felelősség? Mire jó, ha cserébe csak hideg van és éhség?” Hangja remegett. „Azok legalább tudták, mi az a napfény! Mi csak a sötétséget örököltük, és azt, hogy a kolónia a saját erejét zabálja fel.”
Nagymama szeme összeszűkült. „A sötétség nem örökség, gyermekem, hanem a választások következménye. Akkor is és most is. Mi miben hiszünk? Abban, hogy a régi hibák új köntösben kevésbé fájnak?” Fojtott elkeseredés rezonált a hangjában.
Kovács dühösen a falhoz vágta a lámpáját. „A múltról vitatkozunk? Miközben ez a rohadt átkötés tönkreteheti, amink van?” János-g534 hideg tekintettel nézett körbe. „Az Őrszemek is tudnak erről. Valaki szemet huny, vagy részese. Van oka, ami túlmutat az ingyen melegen.”
Alinda visszafordult Nagymamához. „De miért kellene elfogadnunk? Miért kellene mindig csak a következményeket viselnünk? Nem lehetne, hogy valaki végre mást válasszon?”
Nagymama mélyen sóhajtott. „Választani könnyű, de a felelősséget vállalni nehéz, gyermekem. A kolónia nem a falak miatt tart fogva, hanem a félelemtől, hogy ha bármit másképp csinálunk, még rosszabb lesz.” Arcán mély elkeseredés tükröződött.
A hallgatás súlyosabb lett, mint az Őrszemek zúgása. A generációk közötti nézeteltérés, a tehetetlenség mind a levegőben lógott. A pulzáló kábelek, melyek a kolónia erejét csonkolták, mintha az ő belső konfliktusukról is árulkodtak volna.