A Lopott Parázs

A pulzáló kábelek, akár egy alvó kígyó, ott hevertek a sziklába fúródva, zöldes fénnyel világítva meg a szűk üreget. Kovács ökölbe szorított kézzel bámulta a drótokat, dühét elfojtva, miközben L656 monoton hangja tovább zúgott: „Túlterhelési potenciál: 87%. Rendszerkárosodás kockázata: magas.”
Alinda tekintete a falba vésett Őrszem jel feletti három vonalon időzött. Érezte, ahogy a kolónia törékeny egyensúlya meginog. Nem csak az áramingadozások és a hideg lakóegységek, hanem az egész létük – a pedálok monoton tekerése, a szigorú adagok, a folytonos suttogás arról, hogy „hogy lesz az ember?” – mind értelmet nyert. Ez a rejtett csapolás olyan, mint egy láthatatlan seb a kolónia szívén.
János közelebb lépett a kábelekhez, de nem nyúlt hozzájuk. Veszélyszag érződött, nem csak az égő szigetelésé, hanem valami mélyebb, elfeledett ígéreté. "Ez nem lehet csak ingyen meleg..." – motyogta magában, "...valaki ennél többet akart." A szavai a sötétben rekedtek.
Nagymama Alinda vállára tette ráncos kezét. „Látod, gyermekem? Ez a fajta „szabadulás” mindig elfelejt valamit. Azok, akik régen a „napfény örököseinek” nevezték magukat, ők is azt hitték, joguk van a fényhez, a meleghez, a fenthez. De nem értették, hogy a jog felelősséggel jár.” A hangja halk volt, mégis betöltötte a teret, mint egy letűnt kor visszhangja. „Akkor is a kolónia véréből akartak meríteni, csak másképp. Most ez is csak egy lopott parázs a nagy tűzből.”
A csapat arcára kiült a felismerés. Ez a mostani cselekedet nem egyedi eset volt, hanem egy régi, mélyen gyökerező konfliktus visszatérő árnyéka. A napfény, ami egykor mindannyiuké volt, most csak egy távoli emlék, amelyért egyesek még mindig képesek voltak mindent feláldozni, akár mások kárára is. A „mi lesz vele?” kérdés hirtelen sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha.