A túlfeszültség forrása

A pulzálás fojtogató hőséggé sűrűsödött. A járat egy szűk üregbe torkollott, amit nem lámpa, hanem maga az energia világított meg. Vastag, zölden vibráló kábelek kígyóztak elő egy korrodált panelből. Nem szabályos csatlakozások felé tartottak, hanem mélyen a sziklafalba fúródtak, a fő áramelosztó hálózat felé. Az Őrszem jel feletti három vonal mélyen a falba vésve meredt rájuk, elrettentő, de semmibe vett figyelmeztetésként.
Égett szag terjengett, a statikus feszültség tapintható volt. L656 hangja recsegve törte meg a csendet: „Energiaátvitel intenzitása: kritikus. Fluktuációk a központi hálózaton. Destabilizáció. Túlterhelés veszélye: azonnali.”
Alinda arcára keserű felismerés ült ki. Ez nem az a „szabad energia” volt, amiről nagymama mesélt. Ez a rendszer nem adott, hanem elvett, és az egyensúlyt tépte szét. Apja szavai a kolónia törékeny működéséről visszhangoztak benne.
János a zölden pulzáló vezetékeket bámulta. Most minden értelmet nyert: a gyakori áramszünetek, a dinamóterem feszült suttogásai, a szaporodó léptek. Ez volt az oka. Valaki az egész kolónia biztonságát kockáztatta.
Kovács öklével a falra csapott. „Ez az! Ez vágta le a C-szektort! Ezért ingadozik a fény a lakóegységekben! A kolónia vérkeringését csapolták meg!” Düh és félelem remegett a hangjában. Ez nem megoldás, hanem egy sokkal nagyobb probléma kezdete volt.
Nagymama csendesen Alindához fordult. „A szabadságnak ára van, gyermekem. A szabadulás útja nem mindig fényes. Ártatlanokat sodor veszélybe.” Szavai súlyosabbak voltak, mint bármely régi ígéret. A túlterhelt hálózat valósága beléjük mart. A kolónia napirendje, ami eddig csak nyomta őket, most a szívüket szorította össze.