Az Örök Rezgés Terme

A Fülke-14 kapuja mechanikus, nyögdécselő hanggal nyílt, feltárva a szürke konzolok és a pislákoló képernyők végtelen sorát. A levegő nehéz volt, ózonnal és fémporral telített, az emberi testek egyenletes ritmusban mozogtak a terminálok előtt. A dinamótermek zúgása itt sokkal intenzívebben lüktetett, szinte a csontokig hatolt, mintha maga a kolónia szívdobbanása zörgetné a bezártság falait. Alinda élesen beszívta a levegőt, szemei végigsöpörtek a sorokon, a lehajtott fejeken, a mozdulatok monoton ismétlésén.
Ez volt a „munka”. Ez volt az élet. Ez volt az, amivé az ember válik. Egy láncszem a végtelen gépezetben, egy programozott mozdulat a rendszer szolgálatában. Látta az anyja arcát a sorok között, még ha nem is felismerhetően. A beletörődés maszkja, amit ő is megkapott, és ami Alindán belül sikoltozó dühöt váltott ki. „Hogy lehet ezt kibírni?” – gondolta, ökölbe szorította a kezét, amíg a körmei a tenyerébe vágtak.
A nagymama meg sem rezdült. Rutinosan kereste a kijelölt konzoljukat, arca most valóban a fáradtság viaszos álarca volt, minden árnyalatnyi érzelem nélkül. A szürke fényben ráncai mélyebbeknek tűntek. „Aztán megtanulod,” felelte, mintha Alinda gondolatait olvasta volna, hangjában a fém rácsok hideg visszhangja. „Mindent megtanul az ember, ha nincs más választása.” Szavai még élesebben sebeztek, mint a fizikai fájdalom.
Kovács csak egy sóhajt engedett, olyan halkat, hogy alig lehetett hallani a gépek morajában. Szemei befelé fordultak, haragja csendes, de tapintható volt. Tudta, hogy ez a hely megfojtja a remény utolsó szikráját is. Lépett, és azonnal nekilátott az ellenőrzésnek, a mozdulatai szigorúak és hatékonyak voltak. Ők hárman, egy apró sziget a kolónia végtelen áramlásában, mégis mindannyian másképp próbáltak ellenállni a beletörődés súlyának. Alinda tekintete az L-szektor sötét ajtajáról maradt a lehunyt szemek, gépies mozdulatok világára.