A Rendszer Ára

Alinda tekintete az L-szektor sötét ajtajáról maradt a lehunyt szemek, gépies mozdulatok világára. A szűk folyosón, ahol a konzolok sorakoztak, a levegő elnehezült a fém és az emberi testek szagától. Az egyhangú zümmögés, a kattogás és a halk sóhajok alkották a Fülke-14 szimfóniáját. Alinda alig kezdte el saját feladatát a kijelölt konzolnál, mikor a perifériás látóterében valami megakadt. Egy idősebb nő, akinek az arca már rég elvesztette egyéniségét a kolónia által ráerőltetett maszk alatt, hirtelen megremegett a szomszédos pultnál. Keze, amely eddig monoton ritmusban mozgatta a billentyűket, megállt, majd lassan lecsúszott a felületről. Feje az adatterminálra dőlt, hangtalanul.
A pillanatnyi csönd, ami a nő elnémulása után következett, szinte hangosabb volt, mint a gépek zúgása. A körülötte lévő arcokon egy villanásnyi megdöbbenés, majd azonnal a megszokott rezignált üresség tükröződött. Egyikük sem állt meg. Egyetlen mozdulat sem lassult le. Mindenki tudta, mit jelent. Az Őrszemek sem vártak sokat. Egy alacsony, sötét, karmos karral felszerelt drón suhant be a sorok közé, alig néhány másodpercen belül elérve a mozdulatlan testet. Gépies mozdulattal, minden emberi érintés nélkül emelte fel a nőt a székből. A test súlytalanul lógott a karban, mint egy kiürült zsák, és a drón a folyosó végén lévő, jelöletlen ajtó felé indult vele.
Alinda gyomra összerándult. Látta már ilyet, hallott róla, de a valóság mindig erősebben hatott. Ez volt a „Mi lesz vele?” kérdésre a válasz. Egy szám, egy adat, egy kimerült test, ami többé nem termel energiát. A düh, ami eddig csak belülről mardosta, most forró áramként száguldott végig az ereiben. Öklét szorítva nézte, ahogy a drón és a test eltűnik az ajtó mögött. A halál itt csak egy zavaró tényező volt, egy apró hiba a rendszerben, amit gyorsan és csendesen el kellett távolítani.
„Ez az élet.” – suttogta Alinda, szavai alig hallhatóan vesztek el a zajban. „Ez az, amivé válunk.”
A nagymama, aki észrevette Alinda reakcióját, csak oldalra pillantott. Szemeiben a régi fájdalom és a jelenlegi tehetetlenség keveredett. „Ez az, ami marad, ha hagynak élni” – felelte, hangjában mély, fojtott keserűség. Nem volt benne sajnálat, csak a megmásíthatatlan tények hideg elfogadása. Kovács szemei szűkre húzódtak, az állkapcsa megfeszült. Egy mély lélegzetet vett, mintha megpróbálná lenyelni a kolónia mérgét. Az emberi test itt csupán nyersanyag volt, az élet pedig egy rövid, energiatermeléssel töltött időszak, mielőtt a halál végleg kiiktatja a rendszerből. Alinda érezte, ahogy a szikra, ami már régóta pislákolt benne, most lángra kap. Nem akart ilyen lenni. Nem akart így meghalni.