Az organikus út

A bio-struktúra szövetének összezáródása tompa, nedves puffanással történt. A fémzaj, L656 haragos dübörgése elhalt, mintha sosem létezett volna. Csend borult rájuk, olyan mély, ami a kolónia zajos, gépek által uralt világában elképzelhetetlen volt. A levegő sűrűbbé, melegebbé vált, és egy földszerű, édeskés illat járta át.
Alinda lábát már teljesen befonta az aranyló fény, amely lassan felfelé kúszott combján, áttetsző hálóként befedve bőrét. Az erei pulzáltak a furcsa, meleg energiától. Janos érezte, ahogy a kehely nyálkás anyaga körülöleli a saját bokáját. A kint tomboló gépek emléke elfojtotta a pánikot, amikor az aranyló fény őt is körülvette, bizsergető áramütésként járta át. Mintha a teste újraéledt volna, de valami egészen mássá formálódva.
A kehely, amelybe léptek, egy hatalmas, száj formájú átjáró volt, amelyből több, légző, húsos járat indult ki. A falak lassan lüktettek, halvány, belső fénnyel világítva meg az utat. Nem volt mesterséges fényforrás, csupán ez az életteli ragyogás.
– Mi ez? – suttogta Janos, hangja rekedt volt, tele csodálkozással és aggodalommal. A düh, ami eddig hajtotta, megbénult a megmagyarázhatatlan előtt.
Alinda felé fordult, arca még mindig elszánt volt, de szemeiben felvillant a bizonytalanság. – Az ember. Újra. – mondta, hangja elfojtott.
A lüktető járatok mélyéről távoli, halk morajlás hallatszott, mintha a föld maga lélegezne. Elindultak, ösztönösen választva az egyik szélesebb folyosót, ahol a falakon egyre sűrűbben jelentek meg vésett minták, egy ősi nap-szimbólum stilizált ábrázolásai. A fény erősödött, a morajlás is közeledett, mintha egy hatalmas szív dobogna a labirintus szívében. A régi testük, régi életük lehullott róluk, mint egy elhasznált bőr. Minden lépésükkel távolabb kerültek attól, amit emberinek ismertek. A kérdés, hogy mi lesz belőlük, súlyosabban nehezedett rájuk, mint valaha. A kolónia napirendje már csak egy távoli, halvány emlék volt.