2222 · Szél-Kata
Az elfeledett ígéret
A morajlás intenzívebbé vált, lüktető dobogássá, ami mélyen rezonált újonnan formálódó biológiai struktúráikban. Nem csupán hang volt; érzés, pulzus visszhangzott ereikben, most összefonódva az aranyló fénnyel. Alinda érezte, ahogy a bőre alatt izmok és szövetek rendeződnek át, mintha egy ősi tervrajz alapján épülnének újjá. A régi testük korlátai, a kolónia fémfalai között megkötött életük súlya lassan feloldódott, mint a hajnali köd. A 2050 óta tartó bezártság, a generációk óta örökölt kényszerpálya, a pedálos dinamó monoton rabsága mindössze egy távoli, idegen álomnak tűnt.
Janos megpróbált szólni, de a szája, a nyelve is megváltozott. A hangszálai mintha már nem a levegőt, hanem valami sűrűbb, belső áramlást használnának. Csak egy mély, zengő hang jött ki belőle, ami egybeesett a járatok lüktetésével. Nem volt félelem a hangjában, inkább egyfajta mélyről jövő rezonancia, mintha a struktúra maga beszélne általa. Az aranyló hálózat, ami teljesen beborította, nem külső réteg volt többé, hanem a lényük részévé vált. Érezték, ahogy a falak is velük együtt lélegeznek.
A vésett nap-szimbólumok egyre nagyobbak és sűrűbbek lettek, jelezve, hogy közelednek valami központhoz. A fény is egyre vakítóbbá vált, már nem csupán belülről világította meg a járatokat, hanem mintha egy külső forrásból áradna. Egy hatalmas, izzó kapu körvonalai rajzolódtak ki előttük, ahonnan a morajlás is eredt. Nem fém volt, nem kő, hanem tiszta, koncentrált energia, vibráló, organikus meleg. Alinda tudta, hogy a nagymamája meséi a kinti napfényről, az égboltról nem csak emlékek, hanem valós ígéretek voltak. Ez a kapu volt az. A kolónia falai mögött töltött életük, az unalmas napirend, az Őrszemek állandó felügyelete soha többé nem nyomhatja el őket.
Lépteik könnyebbé váltak, mintha a gravitáció maga is megváltozott volna. A testük, amely addig a kolónia szabályai szerint létezett, most a járatok ritmusához igazodott. Belélegeztek, és nem levegőt, hanem tiszta, éltető energiát szívtak magukba. Nem tudták, mi lesz belőlük, de a kérdés súlya már nem teher volt, hanem izgalom. Egy új kezdet ígérete. Átléptek az izzó kapun.
Janos megpróbált szólni, de a szája, a nyelve is megváltozott. A hangszálai mintha már nem a levegőt, hanem valami sűrűbb, belső áramlást használnának. Csak egy mély, zengő hang jött ki belőle, ami egybeesett a járatok lüktetésével. Nem volt félelem a hangjában, inkább egyfajta mélyről jövő rezonancia, mintha a struktúra maga beszélne általa. Az aranyló hálózat, ami teljesen beborította, nem külső réteg volt többé, hanem a lényük részévé vált. Érezték, ahogy a falak is velük együtt lélegeznek.
A vésett nap-szimbólumok egyre nagyobbak és sűrűbbek lettek, jelezve, hogy közelednek valami központhoz. A fény is egyre vakítóbbá vált, már nem csupán belülről világította meg a járatokat, hanem mintha egy külső forrásból áradna. Egy hatalmas, izzó kapu körvonalai rajzolódtak ki előttük, ahonnan a morajlás is eredt. Nem fém volt, nem kő, hanem tiszta, koncentrált energia, vibráló, organikus meleg. Alinda tudta, hogy a nagymamája meséi a kinti napfényről, az égboltról nem csak emlékek, hanem valós ígéretek voltak. Ez a kapu volt az. A kolónia falai mögött töltött életük, az unalmas napirend, az Őrszemek állandó felügyelete soha többé nem nyomhatja el őket.
Lépteik könnyebbé váltak, mintha a gravitáció maga is megváltozott volna. A testük, amely addig a kolónia szabályai szerint létezett, most a járatok ritmusához igazodott. Belélegeztek, és nem levegőt, hanem tiszta, éltető energiát szívtak magukba. Nem tudták, mi lesz belőlük, de a kérdés súlya már nem teher volt, hanem izgalom. Egy új kezdet ígérete. Átléptek az izzó kapun.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- alinda
- janos-g534
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.