A Napfény Ígérete — új hang

A kapun áthaladva nem egy másik kamra, hanem egy végtelennek tűnő tér tárult eléjük. A levegő sűrű volt, Alinda olyasmi illatát érezte, amit csak a reciklált táplálékmasszából ismert homályosan – a föld, a növekedés, az eső illatát. A fény már nem csatornákba zárva, hanem diffúzan, változékonyan áradt, akárcsak az égbolt, amiről nagymamája mesélt. Látása élesebbé vált, olyan zöld és arany árnyalatokat regisztrált, amilyenekről korábban fogalma sem volt. Janos mellette mély, remegő lélegzetet vett, hangja most kevésbé emberi, inkább hatalmas, láthatatlan levelek susogására emlékeztetett. Bőrük, amely eddig a steril, szintetikus szövetek érintéséhez szokott, most egy láthatatlan áramlás simogatását érezte, meleg és eleven volt.
A kolónia emléke, a szigorú napirend, a tompa szürke falak, a pedálos dinamók zümmögése visszahúzódott. Olyan volt, mint ébredés után az álom, egy elhalványuló festmény, amely elveszíti részleteit. „Hogy lesz az ember?” A kérdés, amely korábban súlyos teherként nehezedett rájuk, most termékeny talajba ültetett magként hatott, amely készen állt a csírázásra. Valami új dologgá váltak, valamivé, ami kapcsolódik. Az aranyló hálózat, amely beborította őket, most átáramlott rajtuk, egy élő áramlatként kötve össze őket a hatalmas, lüktető térrel, amelyet most laktak.
Alinda kinyújtotta, nem a kezét, hanem egy új érzékét, átalakult lényének egy részét. Érezte a struktúra pulzusát, hatalmasat és ősi, az élet szimfóniáját. Az Őrszemek félelme, a büntetés, a tisztítóegység rettegése, ami mindig is a tudatuk hátterében lappangott, elpárolgott. Itt jelentéktelen volt. Itt az egyetlen szabály a növekedés, az alkalmazkodás, a puszta létezés volt. Janos kimondatlan gondolatai visszhangoztak saját ébredő tudatában: ez volt az ígéret. A nap ígérete, a szabadság ígérete, egy emlék, amely most nemcsak az elméjükben, hanem új formájuk minden egyes sejtjében újraéledt. Egy elfeledett világ örökösei voltak, újjászületve annak élő szívébe. A kolónia, dühös l656-osával és aggódó Őrszemével, távoli visszhang volt, egy világ, amelyet régi bőrként levedlettek.