Az önazonosság ára

Kovács tekintete megremegett, ujjai görcsösen rándultak meg az övén lévő jeladó körül. Nem mert nyílt fizikai erőszakhoz folyamodni a robusztus jövevénnyel szemben, különösen nem a suttogó lakók gyűrűjében. Egy gyors, fenyegető fejhúzással végül hátralépett, de a szemeiben ott parázslott a bosszú ígérete. „A következő ellenőrzésnél nem lesz így, légiós” – sziszegte, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel eltűnt a folyosó sötétjében.
A feszültség szinte tapintható maradt a hálókamrák sárgás fényében. Teréz halkan felsóhajtott, a többi lakó pedig lassan visszahúzódott a saját priccsére, elkerülve az új jövevény tekintetét. Csak Alinda maradt ott a folyosón, L656 óvatos tartózkodása ellenére is közelebb lépve a férfihez. Látta Kálmán fáradt, de éber szemét, ami mögött nem a gépies engedelmesség, hanem egy szabadabb világ tapasztalata fénylett.
– Miért hoztad el azokat? – suttogta Alinda, a vászonzsákra mutatva, amelyből egy kopott fémkulacs és néhány megsárgult papírlap sarka látszott ki. – Itt mindent elvesznek, ami emlékeztet a múltra. Mi lesz veled, ha megtalálják?
Kálmán lassan a lányra emelte tekintetét. Arcán a keménység egy pillanatra megenyhült. – Mert ha ezeket is odaadom, semmi sem marad belőlem. Csak egy újabb alkatrész a gépezetükben. Te is tudod, hogy így van.
Alinda bólintott. Eszébe jutott János áldozata és a Nagymama szavai az igazi emberi életről. L656 figyelmeztetően megérintette a lány vállát, jelezve, hogy az Őrszemek bármikor felbukkanhatnak, de a döntés már megszületett benne: közelebb kell kerülnie ehhez az emberhez, bármi is legyen az ára.