A sivatag visszhangja

Alinda és L656 óvatosan kúsztak vissza a szivattyúház nyirkos homályából a lakószektor vibráló, sárgás fényű folyosójára. A hálózat túlterheltsége miatti vészhelyzet még nem múlt el teljesen, de a feszült csendet most szokatlanul hangos, fegyelmezetlen szóváltás törte meg a központi elosztó előtti téren.
Kovács, a szektor megbízott felügyelője vöröslő arccal magyarázott egy magas, szikár férfinak, aki rezzenéstelen arccal pakolta ki viseltes vászonzsákját az egyik üresen álló priccsre. Kálmán volt az, az új lakó, akit alig néhány órája osztottak be az L szektorba.
– A szabályzat tiltja a külső tárgyak behozatalát! – emelte fel a hangját Kovács, miközben a folyosó árnyékából a rettegő Teréz és a többi lakó feszülten figyelte a jelenetet. – Itt nincs helye a magánvagyonnak!
– Ahol én szolgáltam, az idegen légióban, ott a felszerelés jelentette a különbséget az élet és a halál között – felelte Kálmán. Hangja száraz volt, mint a sivatagi szél, és olyan magabiztosság áradt belőle, ami teljesen ismeretlen volt a kolónia megtört lakói számára. Nem tágított, tekintetével szinte hátrálásra kényszerítette a felügyelőt.
Alinda megfogta L656 karját, és a szeme felcsillant. Ebben a fojtogató, gépesített világban Kálmán dacos jelenléte olyan volt, mint egy friss levegőlökés. Reményt látott a férfi mozdulataiban: a bizonyítékot arra, hogy a kinti világban létezik egy másik fajta fegyelem, amely nem a gépek, hanem az emberi akarat szolgálatában áll.