Az L-szektor rácsai

A zsilip hűvös lehelete gyorsan elenyészett, ahogy Alinda és Kálmán az elágazáshoz értek. János G534 hátrahagyott szikrázó elosztódoboza már csak távoli, ütemes fénypontként derengett a sötétben. Vissza kellett jutniuk a biztonságos C-szektorba a Nagymamához, de a generátor-egység felől érkező gépies morajlás és a hirtelen felszökő gőznyomás elvágta a megszokott utat. Kálmán léptei bizonytalanná váltak; a kimerültségtől és a félelemtől zihálva támaszkodott a nedves fémfalnak.
Alinda tudta, hogy a fiút nem engedheti vissza a saját, rideg körletébe ebben az állapotban. Ha az Őrszemek magányosan találják a folyosón a kijárási tilalom alatt, azonnal a mélyszinti dinamókhoz irányítják. Hirtelen döntést hozott: ahelyett, hogy egyenesen a saját fülkéjük felé vette volna az irányt, Kálmán kezét megragadva az L-lakó-szektor felé fordult. Ott, a zsúfolt, de zugokkal teli folyosókon talán elrejtheti a fiút, akit minden veszélynél jobban félve szeretett.
Az L-szektor bejáratához vezető rozsdás vasrácsokhoz érve azonban hirtelen megálltak. A fojtogató félhomályt kék fénypászmák hasították ketté. Két Őrszem nehézkes, fémes léptei verték fel a csendet; a gépi felügyelők merev tartással álltak őrt a szektor torkolatában, optikai szenzoraik lassan pásztázták a gőzben úszó folyosót.
– Ott vannak – suttogta Alinda, szinte teljesen belesimulva egy kondenzvíz-cső árnyékába. Hangja remegett, ujjaival görcsösen kapaszkodott Kálmán zubbonya ujjába. – Nem tudunk bejutni.
– Ha észrevesznek, nincs több figyelmeztetés – suttogta vissza Kálmán, szemeit tágra nyitva a félelemtől.
Az Őrszemek érzékelői halk, magas frekvenciájú sípolással fordultak a gőzvezeték irányába. Minden másodperc döntő volt: a hazatérés útja csapdává vált, és az L-szektor rideg fémrácsai mögött izzó menedék elérhetetlennek tűnt.