A fűtött fülkék ára

Alinda nem várt tovább. Amikor az Őrszem kékes fénysugara megnyalta a rozsdás vezeték peremét, durván megrántotta Kálmán karját, és behúzódott egy függőleges szellőzőaknába. A fém rács halkan megreccsent a hirtelen mozdulattól, de a gőz szerencsére elnyelte a zajt. Alinda lihegve szorította a hátát a hideg lemeznek; gyűlölte ezt a tehetetlenséget, és legfőképp a Nagymama bénító óvatosságát, ami miatt még mindig ebben a vágóhídszerű rendszerben kellett rejtőzködniük.
– Vissza kell mennünk – suttogta Kálmán, akinek a foga koccant a fojtogató huzatban. – János… miatta vagyunk még életben.
A szűk járatban, közvetlenül a fejük felett egy másodlagos monitor pislákolt, amely a generátorok energiaelosztását mutatta. Alinda szeme a vibráló kijelzőre tapadt. János G534 azonosítója mellett a rendszer hibaüzenete pirosan villogott: a férfi a saját test-energiáját közvetlenül a C-szektor hálózatába csatornázta át, végleg lekapcsolva magát a keringésről. Nem csupán elterelte az Őrszemeket; feláldozta a saját létét, hogy a Nagymama és a többi legyengült öreg fülkéjében ne aludjon ki a fűtés a következő műszakváltásig.
Alindát elöntötte a tehetetlen, vad düh. János önként vált a gép üzemanyagává, hogy mások még pár órát vegetálhassanak a sötétben. Hát így lesz az emberből puszta watt, egy elenyésző számadat a rendszerben? De ha most elmenekülnek az L-szektorba, a férfi áldozata céltalanná válik.
– Nem bújunk el az L-szektorban – jelentette ki Alinda dacosan, eltolva magától a félelmet. – Visszafordulunk a kolónia mélyébe. Kiderítjük, miért kell így végeznie az embernek, és szembenézünk azzal, ami ránk vár.
Kálmán bizonytalanul, de engedelmesen bólintott. Megfordultak a szűk aknában, és elindultak vissza, egyenesen a lüktető, fenyegető sötétség felé.