A kék horizont nyoma

A nyirkos járatok sötétje elnyelte a szellőzőakna fémes kondenzvizének csöpögését. Alinda óvatosan haladt elöl, ujjaival a fal durva, rozsdás illesztéseit tapintva. Kálmán léptei alig hallhatóan követték, miközben a kolónia mélyéből érkező egyenletes, mély morajlás egyre erősebben lüktetett a talpuk alatt. A levegő itt már nem a szellőzők hűvösét hordozta, hanem a túlterhelt gépsorok fojtogató, olajos melegét.
Egy elhagyatott kábeldob mögött Alinda hirtelen megtorpant. A falba karcolt, kopott jelre pillantott: három egymásba fonódó hullámvonalra. A Nagymama suttogta egyszer a fülkéjük sötétjében, hogy ez a jelölés még a régi időkből maradt itt, a felszíni szél szimbóluma, amelyet az első építők hagytak hátra a 2030-as években. Akkoriban az emberek még nem a wattok számolásával mérték az élet értékét, és a levegő nem szűrt gépzsírszagú pára volt, hanem szabad, hűvös áramlat az ég alatt.
– Mit keresel? – kérdezte Kálmán halkan, feszülten figyelve a járat sötétedő végét.
– Az emléket, amit nem tudnak lecsapolni – felelte Alinda, és benyúlt a szervizpanel meglazult borítása mögé. Ujjai egy régi, porózus papírlapot érintettek, amelyet a Nagymama rejtett oda évekkel ezelőtt. A száraz lapon egy elmosódott kép kézzel rajzolt körvonalai látszódtak: egy végtelen, kék horizont. János nem azért áldozta fel az energiáját, hogy ők csupán elvegetáljanak a fülkékben, hanem mert ő is hitt ebben a horizontban.
Alinda szorosan az öklébe zárta a papírt. A régi világ szabad emléke most nem fájdalom volt, hanem fegyver. Megigazította a ruháját, és határozott léptekkel indult vissza a C-szektor elosztóközpontja felé.