A dac halk érintése

A C-szektor elosztójának zizegő transzformátorai mellett elosonva az út az L-lakó-szektor felé vezetett. Alinda ujjai még mindig a zsebébe süllyesztett papírlapot szorították; a durva rostok érintése megmagyarázhatatlan melegséget árasztott a rideg vascsövek és a gépzsír szaga között. Kálmán szorosan mögötte lépkedett, tekintetével a sötét sarokpontokat pásztázva. A Nagymama egykori suttogott szavai jártak a fejükben a régi világról, ahol a párok még szabadon, az ég alatt dönthettek a sorsukról, s ahol a szerelmet nem wattokban mérte a központi rendszer. János is ezért a tiszta, szabad érzésért adta oda az utolsó csepp energiáját, nem pedig a kolónia gépies, fojtogató túléléséért.
Amikor elérték az L-szektor monumentális vasrácsait, a menedék keresésének reménye hirtelen jéggé fagyott. A sárga vészfények kísérteties derengésében fegyveres Őrszemek állták el a bejáratot. Nehéz lépteik visszhangoztak a folyosón, fegyvereik acélja pedig hidegen csillogott a félhomályban. Kálmán gyors mozdulattal rántotta vissza Alindát a szervizakna mélyedésébe.
– Nincs hová hátrálnunk – suttogta Alinda, de a hangjában nem a rettegés, hanem a dac vibrált. A zsebében lapuló kék horizont rajza erőt adott neki; emlékeztette rá, hogy az ember több, mint egy puszta alkatrész ebben a gigantikus gépezetben.
– Ha észrevesznek, végünk – suttogta vissza Kálmán, s kezét óvatosan Alinda kézfejére csúsztatta. Az apró, gyengéd szorításban ott rejlett a kolónia minden elfojtott embersége, egy halk, szótlan ígéret a könyörtelen falak között.