A csőhálózat tévedései

Az Őrszemek csizmája úgy nyikorgott a rozsdás rácson, mint a kenetlen pedáltengely a harmincas blokkban – csoda lett volna, ha ezzel a zajjal akár egy döglött patkányt is tetten érnek. Alinda és Kálmán szótlanul hátat fordítottak az L-szektor lezárt bejáratának, és visszamásztak a szervizjáratok gőzölgő homályába. A kolónia gépies tüdeje ritmikusan fújtatott felettük, a levegőnek pedig a szokásos, nyers káposzta és újrahasznosított izzadság keverékéből álló aromája volt, de legalább nem fenyegetett azonnali áramtalanítással.
– Ha még sokáig bujkálunk a porban, a vezetőség automatikusan átsorol minket a karbantartó részlegbe, természetesen prémium nélkül – morgott Kálmán, miközben egy vaskos pók hálóját törölte le a válláról.
Alinda nem figyelt a száraz humornál is szárazabb tényekre. A csővezeték T-elágazásánál megtorpant, és ujjaival végigsimította a korrodált rézfelületet. A vastag gépzsírréteg alatt egy alig észrevehető, kézzel bekarcolott nyíl bukkant elő. A Nagymama meséiben az ilyen rejtett jelek mindig mesés kincsekhez vezettek, a kolónia rideg valóságában viszont legfeljebb egy életveszélyes elosztódobozhoz. Ám ez a jelzés János kézírásának szögletes vonásait viselte.
János nem azért adta át a saját wattjait és tartalék energiáját, hogy ők ketten egy szűk csatornában morzsolják le a hátrelévő kalóriáikat. A jel melletti számkód világossá tette a megrázó igazságot: János nem puszta mártírként veszett el a rendszerben, hanem tudatosan lekapcsolta a saját azonosítóját, kijátszva a központi nyilvántartást.
– Mi lesz velünk, ha követjük a nyomot? – kérdezte Kálmán halkabban, és a hangjában már nem a fáradtság, hanem az elkerülhetetlen döntés súlya bújt meg.
– Legrosszabb esetben visszaültetnek minket a pedálok mögé – felelte Alinda, majd határozott mozdulattal belépett az elfeledett járat sötétebb ágába. – Jobb esetben kiderül, hogy az emberi sors nem ér véget a kolónia napirendjének végén.