A megmaradt parázs

Kálmán keze még mindig a zsilip peremén feszült, ujjai fehéredtek a hideg acélon. A kinti sötétség hívogató szabadsága ott terjengett a résen túl, de Alinda lassan elengedte a fiú karját. Nem futhatott el. János szavai úgy visszhangoztak a gőzvezetékek között, mint egy halálos ítélet. A férfi mindent kockára tett egy olyan asszonyért, aki évtizedek óta csak némán, lehajtott fejjel merte fogadni a csempészett fejadagokat, rettegve a kolónia büntetésétől.
– Vissza kell mennünk a fülkébe – suttogta Alinda, hangja remegett a félelemtől. – Ha az Őrszemek bemérik a hálózati ingadozást, a Nagymama nem éli túl a hajnalt. János miatta tette. Miattunk.
Kálmán dühösen rántotta meg a vállát, de a tekintetében ott vibrált a tehetetlenség.
– Ha visszamegyünk, mindannyian a dinamókba kerülünk. János tudta a kockázatot. Miért tette meg mégis? Egy öregasszonyért, aki szóba sem áll vele?
A homályból János G534 rekedt hangja felelt, aki nem ment messzire, a szikrázó elosztódoboz mögül vigyázta a lépteiket.
– Mert a fém nem melegít meg, fiam – mormolta a férfi, miközben egy újabb áramkört szakított meg a szikrázó panelen. – Ő az egyetlen, aki még emlékszik a fák illatára. Ha ő nincs, én is csak egy sorszám vagyok a gépben. Menjetek. Én tartom a zónát, amíg tudom.
Alinda megértette. Ez a makacs, szabálytalan vonzalom volt az utolsó bástya a kolónia gépies rendjével szemben. Elindult vissza a fojtogató folyosók felé, maga mögött hagyva a zsilip hűvös ígéretét, Kálmán pedig, egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a kinti sötétre, követte őt a belső szektorok felé.