A gőz mögötti árnyék

A zsilip fémkarja hidegen simult Alinda tenyerébe, de mielőtt lefelé feszítette volna, egy zörrenés rántotta vissza őket a mozdulattól. A gőzvezetékek sűrű homályából nem egy őrszem, hanem János, a G534-es karbantartó lépett elő. Az arca beesett volt, kezében kopott mérőműszert szorított, amivel a zsilip hőtérkép-zavaróját babrálta.
– Ha meghúzod, a nyomáskiegyenlítő azonnal riasztja a központot – suttogta János, hangjában a géptermek fojtott rekedtségével. – Nem miattad vagyok itt. A nagyanyádért.
Alinda ujjai elernyedtek a vasgolyón. Tudta, hogy János évek óta minden felesleges kalóriáját és tiszta vizét a Nagymamának gyűjtötte, pedig az öregasszony a kolónia rideg törvényeitől rettegve minden alkalommal elutasította a közeledését. A szabályzat tiltotta az ilyen haszontalan érzelmi szövetségeket; a felesleges kötődés csak rontotta a pedálok melletti hatásfokot, és a Nagymama félt, hogy az őrök észreveszik a lázadó intimitást. János mégis itt volt, kockára téve a saját létét.
– Eltereltem a szektor áramköreit – mondta a férfi, miközben Kálmánra nézett, aki gyanakvóan lépett Alinda elé. – De siessetek. A nagymamád otthon remeg a fülkében, mert tudja, mit tettem. Ha elkapnak titeket, őt is átminősítik... energiatartalékká.
A zsilip mögött a kinti sötétség hallgatott, de bent, a kolónia gépies szorításában egy rég elfojtott, mégis makacs emberi érzés diktálta a következő lépést. János visszahúzódott a csövek közé, magára hagyva a két fiatalt a döntéssel.