A zsilip hűvös pereme

A kézfogás kétségkívül a legrosszabb hatásfokú energiamegosztás volt a kolónia történetében: tiszta veszteség, ráadásul semmilyen mérőműszer nem mutatta ki a wattban mérhető hasznot. Kálmán mégis makacsul tartotta a lány kezét, miközben a másik ujjával megpróbálta tisztára törölni a zsebéből előkotort, gyanúsan ragacsos csavarkulcsot. A nagymama története a fűről szép volt, de a fű köztudottan nem termelt áramot, így a gyakorlati haszna erősen konvergált a nullához a napi fejadagok mellett.
Hirtelen vészjósló fémes kattanás rázta meg a felettük lévő rácsot. A kolónia esti műszakváltásának rideg jelzése volt ez, ami azt jelentette, hogy az őrszemek hamarosan megkezdik a szektor rutinszerű kisöprését. Alinda azonnal eldugta a képet a kabátja mélyére.
– Futás – suttogta, és a hangja úgy remegett, mint a túlterhelt dinamó elkopott szíja.
– Merre? – kérdezte Kálmán, miközben a torkában dobogó szívét próbálta visszanyomni a helyére.
– A zsilip felé. Ott nincs hőtérkép.
A szervizaknán átcsúszva, a gőzvezetékek fojtogató melegében igyekeztek elkerülni a járőröket. A por és a gépzsír keveréke vastagon ráragadt az arcukra, ami Alinda szerint legalább álcázásnak jó volt, Kálmán szerint viszont csak felesleges súlyt jelentett a pedálok későbbi taposásakor. Végül a zsilip nehéz, rozsdás ajtaja előtt álltak meg, ahol a nyomáskülönbség halk sziszegéssel figyelmeztette őket a kinti világra.
Itt, a zsilip hűvös pereménél a túlélés gépies logikája és a kézfejük melege feszült egymásnak. Hogy lesz az emberből újra ember, ha a kolónia szerint ők csupán jól karbantartott akkumulátorok? Alinda ujjai rászorultak a zsilip manuális zárókarjára.