A fényszilánk a fém alatt

A zsaluk mögül feltáruló generátor-egység dörgő, nehéz lüktetése szinte beleremegett a csontjaikba. A levegő sűrű volt, gépzsírtól és ózontól terhes, a sötétségben csak a vörös jelzőfények ritmikus villogása mutatott utat. Kálmán óvatosan lépett le az utolsó vaslépcsőről, Alinda pedig szorosan követte, a kabátja belső zsebében őrzött papírlap melegét érezve. Az a kis kép a napfényről olyan volt, mint egy parázs, ami lassan felmelegítette a jéghideg félelmet a mellkasában.
Megálltak egy vastag gőzvezeték árnyékában. Kálmán arca a pirosas fényben feszültnek tűnt, de a szemeiben már nem a puszta rémület, hanem valami halk kíváncsiság derengett. Alinda nem bírta tovább: előhúzta a fényképet, és a legközelebbi mérőműszer halvány, sárga háttérvilágítása felé tartotta. Kálmán közelebb lépett, a válluk összeért a sötétben. A fiú ujjai megremegtek, ahogy a zöld fűt ábrázoló papír sarkához ért. Ebben a lopott pillanatban, a kolónia mindent gépiesítő zajában ketten voltak, egy tiltott titok őrzői.
– Nagyanyám mesélt erről – suttogta Alinda, hangja alig volt hangosabb egy lélegzetvételnél. – Azt mondta, a fű puha volt, és illata volt, ha ráléptek. Nem fájdalmat szült a föld, hanem életet.
Kálmán nem válaszolt, de a keze lassan rácsúszott a lány fázó kézfejére, és megszorította azt. Ez az apró, önkéntelen érintés – a kolónia rideg szabályai szerint haszontalan energiapazarlás – a legmélyebb lázadásuk volt. Együtt álltak a zakatoló monstrum tövében, és a szívverésük átvette a gépek ritmusa helyett egymásét.