Az eltitkolt égbolt

A szervizakna nyirkos sötétje azonnal magába szippantotta őket. Kálmán haladt elöl, a fém hágócsatorna fokait markolva, miközben az alattuk tátongó mélységből a kolónia monoton, mély moraja áradt. Alinda minden lépésnél érezte a lábában a feszültséget; a nagymamája jutott eszébe, aki mindig reszketve suttogott a régi világ képeiről. „Ne gondolj a fákra, Alinda! Ne kérdezz a tengerről! Csak a bajt hozod ránk” – visszhangzott a fülében az öregasszony rémült hangja. A nagymama rettegése dühítette a lányt. Az az óvatosság, amivel az idősek megnyomorították a saját emlékeiket, hogy túléljenek, Alinda szemében árulás volt.
Félúton egy rozsdás tisztítóplatformnál álltak meg lélegzetet venni. A falba süllyesztett régi, hámló festésű elosztódoboz mögül egy megfakult, papíralapú füzet sarka kandikált ki – a régi világ egy darabkája, amit még a kolónia kiépítése előtt felejthettek itt. Alinda hirtelen mozdulattal, dacolva a fentről beszűrődő zajokkal, odalépett és kirántotta a lapot. Egy kopott fénykép volt: zöld fű, gyerekek és a vakító, szabad napfény.
– Tedd vissza! – sziszegte Kálmán, és megpróbálta kikapni a kezéből. – Ha egy Őrszem meglátja nálad, azonnal a legalsó szektorba küldenek!
– Nem! – felelte Alinda, és dühösen magához szorította a papírt. Nem akart olyan gyáva lenni, mint a nagymamája, aki inkább elfelejtette a napot, csak hogy békén hagyják. – Ez az egyetlen dolog, ami bizonyítja, hogy nem gépnek születtünk. Megtartom.
Kálmán tehetetlenül bólintott, látva a lány megalkuvást nem tűrő tekintetét, majd intett, hogy folytassák a leereszkedést a sötétbe.