Az ígéret nyílása

Alinda ujjai sokáig időztek a hideg fémen, a dombormű alatt valami élénk melegségre lett figyelmes. A napfény örököseinek jelei parázsló energiát sugároztak, mely túlmutatott a Kolónia szürke valóságán. A Nagymama meséi már nem legendák voltak, hanem tapintható igazság. L656 gyermeki ösztönével a dombormű felé nyúlt, apró ujjai véletlenül egy mélyebben ülő, eldugott nyílásra bukkantak.
János azonnal meglátta a rést. G302 halála, a kétségbeesés és a teher, most új értelmet nyert. „Ez… nem lehet véletlen” – morogta, zseblámpáját a nyílásba világítva. Egy új, sötétebb járat körvonalai rajzolódtak ki, ahonnan szokatlan, fanyar, földes illat szivárgott fel, talán régi növényeké.
Kovács riadtan hátrált. „Várjatok! Az Őrszemek nem véletlenül hagyták elfeledni ezt a helyet. Lehet, hogy csapda.” Hangjában a Kolónia által beléjük nevelt félelem csengett, a rend szigorú betartásának parancsa. A napirend nyomása most konkrét veszélyként jelent meg.
Alinda azonban nem tágított. Szeme az ismeretlen járat bejáratára szegeződött. A fogság súlya, a generációk öröklött terhe, most reménnyé alakult. A „Hogy lesz az ember?” kérdése itt nem a halálra vagy a masszába olvadásra utalt, hanem egy új kezdetre, egy elfeledett emberiség visszatérésére. „Ha meg akarjuk tudni, kik vagyunk, akkor be kell mennünk” – mondta határozottan, Jánosra és Kovácsra nézve.
János habozott. A felelősség, Alinda és l656 élete, mind rajta volt. De a dombormű, a jelek, G302 sorsa – mind egy irányba mutatott. Az igazság hívása erősebb volt a félelemnél. Bólintott. Kovács felsóhajtott, tudta, hogy ellenkezni felesleges. A Kolónia szigorú rendjéből kilépve, ők most egy új útra léptek az elfeledett járatok mélyén.