A kőbe vésett ígéret — új hang

Alinda belépett a sötét hasadékba. A hideg, nedves levegő azonnal körbefonta, mintha maga a járat próbálta volna visszataszítani. A falak nyersebbek voltak itt, faragatlanabbak, semmi sem emlékeztetett a Kolónia megszokott, gépies rendjére. Csak a zseblámpa vékony sugara törte meg az évezredesnek tűnő sötétséget, amely elnyelte a zajokat és eltorzította az árnyékokat. János követte, kezében a vágó markolata izzadságtól tapadt. G302 halála súlyként nehezedett rá, a felelősség égető volt, de Alinda minden lépésében olyan elszántságot látott, amely egy pillanatra elterelte figyelmét a múlton.
Kovács szinte maga után húzta L656-ot, aki még mindig csak csendesen reszketett. A kisfiú tekintete a semmibe meredt, mintha lelke még mindig a régi kollektorok hideg acélja közé szorult volna. Mélyebbre haladva a járat tágulni kezdett. A föld nedves volt, alattuk csepegett valami. Alinda zseblámpája egy szokatlan falrészletre esett: egy elmosódott, rozsdás, de felismerhető domborműre. Nem a Kolónia gépesített formavilágát mutatta, hanem valami organikusat, valami emberit. Egy női alak látszott rajta, karjaiban egy fénylő gömböt tartva, mintha ajándékként nyújtaná azt valami felé. A gömb körül sugarak futottak szét, amelyek alig láthatóan, de mégis egyértelműen a napra emlékeztettek.
„Mi ez?” – suttogta Alinda, ujjait végighúzva a hideg fémen. A dombormű alatt egy sor alig kivehető, ősi jel húzódott, melyeket a Nagymama elbeszéléseiből ismert, de sosem látott még. Ezek a jelek, a „napfény örököseinek” szimbólumai. A Nagymama mindig azt mondta, hogy voltak idők, amikor az ember nem a Kolónia masszájából élt, és nem a pedálok hajtották a napirendet. Volt fény, igazi fény, és voltak, akiknek joguk volt hozzá.
János is közelebb lépett. „Ez… ez nem egy a mi kolóniai jeleink közül” – dörmögte. A felismerés súlyosabban nehezedett rá, mint a vágó. Ha a Nagymama meséi igazak, és ha ez a hely valóban egy régi szektort rejt, ahol a fény örökösei éltek vagy élhettek, akkor G302 halála nem csupán egy rendszerhiba volt, hanem egy elnyomott igazság része. A „Hogy lesz az ember?” kérdése itt, a sötétben, élesebben lüktetett, mint valaha.
Kovács aggodalmasan mustrálta a falat, majd Alindára nézett. „Ezek csak régi mesék, Alinda. Ne keressünk itt bajt, csak egy kijáratot.” De a hangjában bizonytalanság csengett. L656 megmoccant, és a dombormű felé nyújtotta apró kezét, mintha vonzódna a halványan mégis sugárzó jelekhez.
Alinda azonban nem hallotta Kovács szavait. A domborműtől áradó, szinte tapintható energia, a Nagymama suttogásai és a Kolónia 2050 óta tartó fogságának súlya mind egybeolvadtak. A „Mi lesz vele?” kérdése már nem csak a saját sorsára vonatkozott, hanem mindenkiére, aki valaha a napfény örökösei közé tartozott, vagy éppen csak álmodott róla. A kőbe vésett ígéret, a napfény emléke, talán a lázadás szikráját is meggyújthatta a generációk óta haldokló remények hamuja alatt.