Az Éteri Háló

A fém kattogása erősödött, minden egyes ütem mélyebben visszhangzott az alagutakban, egy könyörtelen menetelés, amely felfedezést és következményeket ígért. Kovács, megpróbálva előre nyomulni, érezte, hogy egy láthatatlan fal állja útját. A kék fény pulzált, sűrű, de nem anyagi akadályt képezve, ami puszta érintésre is finoman bizsergett. A menekülési útvonal elzárult, a járat mindkét irányba veszélyt tartogatott.
„Nincs hová mennünk,” suttogta Kovács, tekintete a gyermekre siklott, aki még mindig a fénybe merülve állt. L656 apró tenyere, mintha irányítaná a kékes derengést, most egyre erősebben világított, egyre inkább elnyelve a környezet árnyait. A gyermek nem félt, csak csodálkozott, arcán az ősi, feledésbe merült kíváncsiság kifejezése ült, ami a Kolóniában már rég kihalt.
János, a felismeréstől elborzadva, maga is megérezte a csapdát. De ahelyett, hogy pánikba esett volna, szorosabban megragadta Alinda kezét. „Valahol lennie kell egy útnak” – mondta halkan, de a hangja már nem a reményről, hanem a puszta dacról szólt. „Vagy mi magunk vágunk egyet.” Alinda ránézett, és ebben a pillanatban a tekintetük találkozott, megértve egymás félelmét és elszántságát.
A nagymamája mesélt arról, hogy az emberi akarat sokszor erősebb, mint a vas vagy a kő. Ebben a sötét, pulzáló fényben most ez az akarat volt az egyetlen kapaszkodójuk. L656 halk sóhaja betöltötte a teret, ahogy a fény még sűrűbbé vált, körbefonva őket, mint egy éteri háló, ami egyszerre tart fogva és védelmez. A Kolónia rendje, a napirend szigorúsága, és a közeledő Őrszemek mind eltörpültek a fény rejtélye és a köztük feszülő néma kapcsolat ereje mellett.