A hús és a fém határán

A folyosó távoli végéből fémes csikordulás hallatszott, egy nehéz hidraulika fojtott sziszegése, ami azonnal megfagyasztotta a levegőt. Kovács megrezzent, tekintete a sötét elágazás felé villant. Az Őrszemek járőre nem volt messze; a Kolónia szigorú rendje szerint ennek a szektornak már üresnek kellene lennie.
„Hallottátok? Mozgás van a fenti rácsnál” – suttogta Kovács, és durván megragadta L656 vállát, hogy elhúzza a fal közeléből. A gyermek apró tenyere nyomán azonban a kék fény megremegett, majd vékony, világító erekként futott szét a repedezett betonon. Nem meleg volt, hanem vibrálóan élő, mintha a hideg kő alatt valódi vér keringene.
János nem tágított Alinda mellől. „Ha most visszamegyünk a cellákba, holnapra átcsoportosítanak minket a dinamókhoz. Mindannyiunkat. Ott nincs több kérdés.” Hangja remegett a feszültségtől, de a döntés elkerülhetetlensége ott feszült a vonásaiban. Alinda nagymamájának szavai visszhangoztak a fejében, aki még a szabad világ utolsó éveiről mesélt: arról a korról, amikor a test nem energiacella volt, hanem az akarat hordozója.
A kék fény hirtelen sűrűbbé vált, szinte folyékonynak tűnt. L656 nem sírt, csak tágra nyílt szemmel nézte a falból áradó derengést, amely lassan elnyelte a lábuk előtt heverő rozsdás csövek árnyékát. Mögöttük, a járat mélyéről újabb, ritmikus kattogás közeledett – az Őrszemek könyörtelen léptei. Nincs visszaút.