A pulzáló szív

János a kékes fénnyel megvilágított Alindára nézett. Arca, melyet a Kolónia szürkesége évtizedek óta formált, most megtört, elfeledett vonásokat mutatott. Nem csupán a Nagymama meséit látta benne megjelenni, hanem valami sokkal mélyebbet: egyfajta ébredést, ami félelemmel és reménnyel töltötte el. Félelemmel a következmények miatt, reménnyel azért, ami talán várhat rájuk. A „Hogy lesz az ember?” kérdés most nem csak elméleti gondolat volt, hanem Alinda tekintetében öltött testet.
Kovács, a csoport legpragmatikusabb tagja, végre megszólalt, hangja megtörte a járat csendjét. „Menjünk tovább, vagy megérintjük? Időnk fogy. Tudjuk, mi történik, ha késünk.” Tekintete a pulzáló fényről Alindára siklott, majd Jánosra, mintha felmérné a helyzet valós veszélyét. Az Őrszemek árnyéka még itt, a mélyben is érezhető volt.
Alinda felkapta a fejét, mintha Kovács szavai rántották volna vissza a valóságba. A kék fény azonban nem engedte. „De... mi ez? Soha nem láttunk még ilyet. Ez más. Nem lehet csak úgy otthagyni.” Ujjaival ösztönösen nyúlt a fény felé, mintha meg akarná érteni, magába szívni a lényegét. L656, a gyermek, már kinyújtott karral, tenyérrel érintette a mélyedés hideg kövét, ahonnan a fény áradt. Arcán békés mosoly játszott.
János előrelépett, közelebb Alindához, óvatosan a karjára tette a kezét. Nem akarta elrántani, de emlékeztetni akarta a veszélyre, ami rájuk leselkedett. „Alinda, tudom. De Kovácsnak igaza van. Nem tudhatjuk, mi van még itt. És az idő... Az Őrszemek nem felejtenek.” A hangja halk volt, de érezhető volt benne a szorongás, ami nem csak a Kolónia szabályai, hanem Alinda iránti aggodalma miatt is feltört belőle. Látni, ahogy Alinda felébred ebből a szürke valóságból, egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Egy ilyen pillanatban minden szabály érvényét vesztette, kivéve egyet: megóvni azt, aki fontos.
Alinda lassan visszahúzta a kezét, de a szeme továbbra is a fényen maradt. „De mi van, ha ez... a válasz? A Nagymama meséiben is volt valami hasonló, egy szív, ami a föld alatt dobogott.” – mondta, miközben tekintete Jánoséba fúródott. A szemében kérdés volt, egy csendes hívás, ami elhallgattatta a járatok zaját és a Kolónia fenyegetését is. János számára ebben a pillanatban a pulzáló fény mellett Alinda szeme volt az egyetlen, ami számított.