Az elfeledett pulzus

L656 ujjának finom szorítása Alinda tekintetét egy láthatatlan, ősi fonalra vezette. A falon, ahol a szürke erek sűrűbbé váltak, egy apró, alig észrevehető mélyedés rejtőzött. Nem dombormű volt, inkább egy negatív lenyomat, mintha valami egykor odailleszkedett volna. János, látva Alinda figyelmét, közelebb világított. A zseblámpa fénye megcsillant a mélyedés alján, ahol egy apró, szunnyadó, de mégis pulzáló fényforrás rejtőzött. Olyan volt, mint egy elfeledett szívverés, évezredek óta dobogott a föld alatt.
Kovács óvatosan nyújtotta a kezét, de mielőtt hozzáérhetett volna, Alinda finoman megfogta a csuklóját. „Várj” – suttogta. Úgy érezte, ez a hely nem tűri a sietséget, a durva érintést. L656 is elengedte Alinda ujját, és mindkét kezével a mélyedés felé nyúlt, ösztönös, gyermeki vonzódással. A Kolónia szigorú szabályai, a napirend rideg valósága már nem nyomta őket. Itt, a mélyben, mintha más törvények uralkodtak volna.
A pulzáló fény halvány, kékes ragyogás volt, ami lassan, ritmikusan áradt a kőből. Nem volt meleg, de mégis éreztek belőle valami életet, ami ellentmondott mindannak, amit a Kolóniában tanítottak nekik az energia és a létezés törvényeiről. János elgondolkodott. Ez az elfeledett szívverés talán az Őrszemek „ítélete” előtti világból maradt itt, makacs bizonyítéka annak, hogy az emberi létezésnek volt más formája is. A „Hogy lesz az ember?” kérdés most erősebben lüktetett, mint valaha, visszhangozva a sötét járatokban.
Alinda arcán meglepetés és felismerés tükröződött. A Nagymama meséi hirtelen sokkal valóságosabbá váltak. Nem csupán régi történetek voltak, hanem emléktöredékek egy olyan korról, ahol az ember nem csak egy láncszem volt a Kolónia energiaellátásában. A kék fény táncolt L656 ujjain, mintha a gyermek is elkapott volna egy sejtelmet a „Mi lesz vele?” kérdésre, ami messze túlmutatott a napok monoton ismétlődésén.