A szívverés ritmusa — új hang

A kék derengés nem csupán elzárta a közeledő Őrszemek fémcipőinek zaját, de valami különös, rég elfeledett melegséget árasztott a hűvös, rozsdás csövek között. A súlyos gépóriások odakint megtorpantak, vörös szenzoraik tanácstalanul pásztázták a láthatatlan, áthatolhatatlan falat, mely elszigetelte a kis csapatot a szigorú napirend világától.
– Nem tudnak hozzánk érni – suttogta Kovács, szemeit kerekre nyitva a döbbenettől. A karja már nem remegett annyira, ahogy meglátta a fal túloldalán tehetetlenül megtorpanó acéltesteket.
Alinda L656-ra nézett, aki most lassan leengedte apró kezeit. A kislány arcán halvány mosoly bukkant elő, olyasfajta, amilyet Alinda csak a nagymamája régi meséiből ismert. A nagymama mindig azt mondta, az embert nem a számozott karszalag, a napi adagolt massza vagy a pedálozás kimért ritmusa teszi emberré. Az ember ott kezdődik, ahol a gép megáll: a szívverésben, ami nem az utasításra, hanem a tiszta szeretetre szaporodik meg.
János óvatosan megérintette a fényburkot. A szilárdnak tűnő derengés meleg, bizsergető hullámlást küldött a tenyerébe, mint egy éledő pulzus.
– Ez nem védelem, ez egy híd – felelte János halkan, Alindára mosolyogva. – A Kolónia megpróbált géppé tenni minket, de a gyerek... ő emlékszik rá, mit jelent élni.
L656 megszorította Alinda ujjait, s a kék fény hirtelen egy keskeny, világító ösvényt rajzolt ki a járat sötétje felé, megnyitva az utat a mélyebb, ismeretlen szektorok irányába.