Az Esély Fénye

János léptei visszhangoztak a nedves, zölden pulzáló járatban. Az indák néhol olyan sűrűn fonódtak össze, hogy falat képeztek, másutt elváltak, keskeny, sötét lyukakat hagyva. A levegő hideg, mégis fojtogató volt, mintha maga a barlang lélegezne körülöttük.
„Ez… ez mozog,” suttogta Alinda, hangja elcsuklott a félelemtől. Kezét Kovács karjába fúrta. A húsuk egymáshoz tapadt, kicsit megnyugtató volt a másik valósága a nyomasztó ismeretlenben.
Kovács bólintott. „Érzem. Mintha egy hatalmas szív dobogna a falakban.” Szeme körbe pásztázott. A zöld fény most mintha mélyebb, szinte fájdalmas árnyalatot öltött volna. „Túl mélyre jöttünk. Az Őrszemek…”
János nem fordult vissza. Felemelte a szerszámot, amivel az indát átvágta. A penge hegyén megcsillant a pulzáló fény. „Nincs visszaút. Ez az egyetlen esély.” Hangja kemény volt, de Alinda hallotta benne a remény és a kétség vékony fonalát. A kolónia falai mögött ez a szabadság ígérete volt, a megszokott rutinok börtönéből.
Egy szűk nyílás tárult fel előttük, ahonnan még erősebb, még pulzálóbb fény áradt, szinte hívogatón. Onnan jött a mélység szívverése. János elindult. Alinda és Kovács egymásra néztek. A kolónia napirendjének súlya, a végtelen pedálozás, a massza íze mind-mind elmosódott. Ez volt a pillanat, ami mindent megváltoztat.
„Mi van, ha csapda?” – kérdezte Kovács, de a hangja már nem volt meggyőző, inkább csak egy régi félelem utolsó rezdülése.
„Mi van, ha nem?” – válaszolta Alinda, és meglökte Kovácsot, hogy haladjanak. A remény a családja iránt erősebb volt, mint a félelem. Lépésről lépésre haladtak a zöld fény felé, a lázadás szikrája most már égette a bőrüket, nem csak a lelküket.