A lüktető labirintus

János szerszáma élesen vágta át a vastag indát. Nem volt visszatérés. A növényi rostok szétfröccsentek, sűrű, zöldes nedv cseppent a kőre, azonnal elpárologva a pulzáló fényben. A levágott inda élettelenül zuhant a földre, egy pillanatra megtörve a barlang lüktető egységét. A rés, amit János nyitott, nem csupán sötét volt, hanem valami mély, ősi szellő áradt belőle, mely mintha az egész kolónia fémburkát áthatotta volna.
Alinda megreccsent a zajra, reflexből Kovács kezére szorította a sajátját. A félelem továbbra is ott szorongott a gyomrában, de egy új, élesebb érzés is társult hozzá: a dac. Ez a mozdulat, János hirtelen cselekedete, a nagymama suttogott meséinek visszhangja volt. Egy kis, jelentéktelennek tűnő vágás, ami mégis egy egész világ rendjét forgatta fel. „Mi lesz most?” – gondolta, de hangot nem adott neki. Családja jövője, az L-szektorban rekedt emberek élete, mind ezen a pengeélen táncolt.
Kovács szeme tágra nyílt, amint a levágott inda helyén tátongó sötétséget kémlelte. A remény, ami a gyógyulásról beszélt benne, most riadtsággal vegyült. János tette vakmerő volt, a kolónia szabályainak szöges ellentéte. A felügyeleti rendszer nem engedett efféle beavatkozást. Egy pillanatra megingott, de aztán eszébe jutottak a pedálos dinamó mellett töltött végtelen órák, a testét emésztő fáradtság. Ez a hely, ez a zöld fény, talán valóban a kiút.
János nem várt. Ahogy a rés kellően szélesre tágult, elindult befelé. A levegő hidegebbé vált, de a pulzáló zöld fény ereje is felerősödött, áthatolva a mélység homályán. Az indák itt még sűrűbbek voltak, a falakból egyenesen fakadtak, mintha a kő maga lélegezne. Ez már nem csupán egy barlang volt, hanem egy élő, lüktető labirintus, melynek minden rezdülése egy elfeledett ígéretet hordozott. A lázadás apró szikrája lángra lobbant, egy csendes tűz, ami belülről égette őket.