Az Elvágott Inda

János szavai a sűrű levegőben lebegtek, kérdéseik súlya a pulzáló fény erejével vetekedett. Alinda tekintete a zöld szívbe fúródott. A kolónia napirendje, a generációk óta tartó robotolás – mindez egyetlen célra irányult: életben tartani a rendszert. De mi van, ha a rendszer már nem igényli az emberi áldozatot? Mi marad akkor a családjából, a szülei életéből, az L-szektorban élő, elfeledett emberek mindennapjaiból? A remény és a félelem szorította össze a szívét.
A nagymama mesélt a Napról, a kinti világról, ahol nem a falak diktálták az életet, hanem a szabadság. A kolónia mindig is börtön volt, a fém és kő rideg valósága. De ez a zöld fény… ez valami olyat ígért, ami a nagymama történeteiben élt. Egy olyan jövőt, ahol talán a családja is újra ember lehet, nem csupán egy fogaskerék. Az L-szektor, a szűk folyosók, a szürke falak, ahol a nagymama suttogta a meséit… Alinda most érezte, hogy a falak mögötti élet, a családja jövője, talán ezen a zöld pulzáláson múlik.
Kovács óvatosan lépett közelebb a pulzáló középponthoz, kezét kinyújtva, mintha tapintani akarná a fényt. „Ez… ez nem csak táplál, János. Ez talán gyógyít is. A testünk, ami évtizedek óta csak kopik és fárad, itt mintha újjászületne.” A remény villant fel a szemében, a pedálos dinamó adta kényszerű célt felváltotta egy mélyebb, ösztönösebb vágy az életre.
János eközben egyre közelebb hajlott az indaszövevényhez, melynek gyökerei mélyen a kőbe fúródtak. A pulzáló indák között egy parányi rés nyílt, egy sötét, de mégis vonzó nyílás, mintha maga a barlang hívná őket mélyebbre. János egy hirtelen mozdulattal előrántotta szerszámát, és átvágta a legvastagabb indát, mely elzárta az utat.