A Zöld Szív Dobbanása

János lépései határozottabbá váltak. Nem tudta, mi hajtja, de a zöld fény vibrálása a bőrén mintha valami elfeledett, mélyen gyökerező érzést ébresztett volna benne. Az indák egyre sűrűbb szövevényt alkottak, itt-ott apró, világító gömbök ültek rajtuk, mintha gyümölcsök lennének, melyekből a fény fakad.
Alinda óvatosan követte, tekintete a falakba mélyedt. „Ez… ez nem gépezet,” mondta, hangja csodálattal teli volt. „Ez növekszik. Él.” Emlékezett a nagymama régi meséire, a földről, ahol a fák a Napból nyertek erőt. Ez valami hasonló volt, csak a föld alatt, a kőfalak között. A kolónia falai mindig a börtönt jelentették, most pedig mintha életre keltek volna.
Kovács megérintette a plafonról lelógó, vastag indát. „Érezted a dinamóban, János, hogy kiszívja az erőt?” – kérdezte. „Itt mintha belőled is töltene fel. Ez nem a mi energiánk, amit elvesznek. Ez valami más.” A kolónia napirendje, a monoton pedálozás, a masszaíz a szájban – mind az emberi lét alacsonyabb fokára süllyesztette őket. De ez a hely… itt mintha visszakapnának valamit. A remény, hogy nem csupán gépezetek hajtóerejei, hanem valami több.
János egy tágasabb üregbe ért, ahol az indák összefonódtak egy hatalmas, pulzáló középponttá. Olyan volt, mint egy óriási, zöld szív. A levegő sűrűbb lett, édesen sós, szinte érezni lehetett benne az életet. „Ha ez az energia valóban ad,” János szavai halkan visszhangoztak, „akkor mi lesz velünk? Mi lesz az emberrel, akinek nem kell már kimerülnie? Mi lesz a célunk?” A kérdés nem elméleti volt; a pedálos dinamó adta az egyetlen értelmüket, a túlélés zálogát. Ha az megszűnik, mi marad az „emberből”? Vagy épp ez az, ami újra emberré teheti őket? A remény, hogy nem csak egy funkció, egy energiaforrás, hanem egy gondolkodó, érző lény.