A mélység szívverése

János átpréselte magát a repedésen, Alinda követte, Kovács volt az utolsó. A szűk átjáró után egy tágasabb üregbe jutottak, ahol a zöld fény sűrű hálózatként ölelte körül őket. Vastag, pulzáló indák tekergőztek a falakon, a mennyezetről csüngtek. A halk morajlás zúgássá erősödött, mély, organikus dobogássá. Mintha a kő maga lélegezne.
„Ez… hihetetlen,” suttogta Alinda, szeme tágra nyílt. „Él. Valóban él.”
János a fal egyik indájához lépett, óvatosan megérintette. Érezte a lüktetést. „Nem olyan, mint a dinamó. Ott mi adjuk az energiát. Itt mintha valami… adná nekünk.”
Kovács közelebb lépett. „Ez a fény maga az energia lehet. Ahogy a Nap is ad. Talán a Napfény örökösei nem csak menedéket, hanem új forrást is találtak.”
A levegő meleg volt és nedves, sós utóízzel. A kolónia fáradtsággal teli napjai, a pedálok tekerése mind elhomályosultak a zöld fény ragyogásában. Ez az energia nem kimerített, hanem feltöltött.
János egyre beljebb indult. A „Hogy lesz az ember?” kérdés most nem a túlélés terheként, hanem új lehetőség izgalmaként nehezedett rá. A falak lüktetése mintha minden lépésüket visszhangozta volna, és minden pulzálás új választ ígért arra, „Mi lesz vele?”