Az élő üreg

Alinda és Kovács János nyomába eredtek. A szűk nyíláson átlépve a zöld fény már nem csupán pulzált, hanem szinte sűrűvé vált körülöttük, tapintható anyaggá. Belélegezték, bőrükön érezték. Mintha maguk is a labirintus részévé váltak volna, annak lüktető, ismeretlen életének egy-egy sejtjévé. A levegő forró lett, és édes, földszagú.
Egy hatalmas üregbe érkeztek, melynek falai szerves anyagból, vastag, sima felületekből álltak, melyeken erek hálóztak. Ezek az erek, mint egy gigantikus organizmus artériái, zöld fénnyel vibráltak, és egyre feljebb, a távoli, elmosódott mennyezet felé futottak.
János megállt. Felemelte a fejét, és tekintetével követte a fény erejét. Az arcán tükröződő zöld árnyalatban a félelem még ott ült, de most már keveredett valamiféle elszántsággal, szinte vad reménnyel. A kolónia falain belül sosem láttak ilyen tisztaságot, ilyen eredendő erőt. Ez nem pedálokból, nem mesterséges hálózatból táplálkozott. Ez maga volt az élet.
Alinda Kovácsra nézett. A férfi arca sápadt volt, de a tekintetében már nem a visszavonulás gondolata villogott, hanem a felfedezésé, azé a régen elfeledett, mélyen eltemetett késztetésé, hogy megértse, mi van a látszat mögött. „Mi ez?” – suttogta Alinda, de a hangja már nem félelemtől remegett, hanem csodálkozástól. Családja képe lebegett előtte, a remény, hogy talán van egy hely, ahol ők is létezhetnek, nem csak vegetálhatnak.
János lassan, óvatosan nyúlt az egyik vastagabb, lüktető ér felé. Ujjai alig érintették a felületet, de Alinda érezte a földrengésszerű rezdülést, ami végigfutott az egész struktúrán, rajtuk is. Egy mély, tompa hang visszhangzott a hatalmas üregben, mintha a labirintus szíve most dobogna csak igazán. A felügyeleti rendszer zaja, az Őrszemek monoton surrogása hirtelen távoli, jelentéktelen emléknek tűnt. A régi élet, a szigorú napirend, a rabszolgaság érzése elhalványult. Itt minden más volt. Az ember létét újra kellett értelmezni, távol a kolónia rabságától. A kérdés, hogy lesz az ember, itt kapott új értelmet.