Az Élet Írása

János elrántotta a kezét, ahogy a lüktetés végigfutott a falakon, de már nem ijedtségből tette, inkább tiszteletből. A hatalmas terem mintha megremegett volna, és a zöld fény még erősebben ragyogott, elárulva eddig rejtett részleteket. A falakba simuló, alig észrevehető mélyedések, apró, nyíló virágokra emlékeztető formák jelentek meg, amelyek eddig a sűrű fényben láthatatlanok maradtak. Ezek a formák, mint valami ősi írás, mint az élet maga, elmondták a falak történetét.
Alinda és Kovács egymásra néztek. A kolónia szürke szabályai, a napirend monotóniája, az Őrszemek éber tekintete, mindez most oly távolinak tűnt. Mintha egy másik bolygón jártak volna, ahol a levegő is más, és a szív dobbanása is más ritmusra. Alinda a falon lévő minták felé nyúlt, ujjbegyei alig érintették a meleg, sima felületet. A lüktetés nem volt fájdalmas, inkább megnyugtató, mint egy anyaméh biztonsága. Vajon a családja is érezhette volna ezt a békét? Vajon ők is megtalálhatták volna az értelmet ezen a helyen, távol a kolónia kényszerétől?
János lassan körbefordult. A pulzáló erek egyre feljebb vezettek, de most már látszott egy keskeny ösvény is, ami mélyebbre, a terem másik oldalára vezetett. Az ösvény maga is organikusnak tűnt, mintha a falból nőtt volna ki, és a zöld fény itt még vibrálóbb volt, szinte hívogató. Nem volt visszaút. A kolónia fojtogató ölelése már nem vonzotta őket. Itt, a lüktető mélységben, az emberiség fogalma új értelmet nyert. Nem gépek rabszolgáiként, hanem az élet részeként.
Kovács bólintott. A félelem teljesen eltűnt az arcáról, helyét a kíváncsiság és a csendes elszántság vette át. „Menjünk” – suttogta, és a hangja meglepően erősen csengett a hatalmas üregben. János elindult az ösvényen, Alinda és Kovács pedig követték. Minden lépésükkel egyre távolabb kerültek a múltjuktól, és egyre közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy mi is az ember valójában, és mi lesz vele ezen a különös, élő labirintusban. A zöld fény vezette őket, egy olyan világ felé, ahol a létezés csupasz, eredendő formája várta őket.