A Gyomor Útján

Ahogy a zölden pulzáló ösvényre léptek, az kevésbé tűnt szilárd talajnak, inkább egy ruganyos, enyhén nyúlós gombatelepre emlékeztetett. Minden lépést halk, zengő moraj kísért, egy finom rezgés, ami mintha közvetlenül a csontjaikba vándorolt volna. Kovács gyanakodva nézte a lábát, a kolónia hatékonysági elvárásai szerint azonnal jegyzőkönyv járt volna a kopott cipőért. Itt viszont a lábbeli állapota éppúgy irreleváns volt, mint maga a cipő.
Alinda, a falakon lévő minták elbűvölő ritmusára figyelve, szinte megfeledkezett a talaj furcsaságáról. A zöld fény már nem csupán ragyogott, hanem lélegzett, elhalványulva és felerősödve minden lüktetéssel. „Olyan, mintha maga a levegő is lüktetne,” suttogta, mire János szárazon megjegyezte: „Vagy mintha egy hatalmas gyomorban járnánk, és most éppen megemészthetne minket.”
Kovács, a praktikus, elgondolkodott, mennyi energiát pazarolhat el egy ilyen „lélegző” fal. A kolónia termelési kvótái jutottak eszébe; ott ez egy teljes szektor napi ellátását fedezte volna. Itt viszont a „pazarlás” fogalma értelmét vesztette. Nem volt hálózat, nem voltak konverterek, csak a puszta létezés, a nyers, zabolátlan energia.
János óvatosan megérintette a vibráló ösvény szélét. A lüktetés felerősödött, és egy pillanatra mintha egy alig érzékelhető dallamot hallott volna, egy ősi, mély rezgést, ami a kolónia monoton, gépi zaja után valóságos szimfóniának tűnt. Vajon az emberiség is ilyen volt valaha? A „hogy lesz az ember” kérdés most nem elméleti síkon, hanem a talpuk alatt vibráló, élő anyag formájában érkezett el hozzájuk. A túlélésért pedálozni egy dolog. De létezni egy ilyen helyen, ahol maga az élet a talaj, az teljesen más kávéház volt.