Az Élő Rezonancia

János lassan visszahúzta ujjait a zöld, pulzáló felületről, de a mély, zengő rezgés még sokáig a tenyerében égett. Nem csupán érintés volt, inkább egy néma párbeszéd, melynek szavait nem az agya, hanem a csontjai értették.
„Hallottad ezt?” – suttogta Alinda, tekintetével Jánost fürkészve. „Mintha válaszolt volna.”
Kovács gyanakodva nézte őket. „Csak rezonancia. Akusztikai jelenség. A kolóniában ilyesmit kizárnának.” A hangjában vibrált a megszokott rutin biztonságvágya.
„De itt nincs kizárás,” mondta János, elnézve a zöld labirintusba. „Itt van… élet. Mi vagyunk mi ehhez képest?”
Alinda bólintott. „Élő energiaforrások a kolóniának. Egy szám. A nagymama mesélt régi időkben, amikor az emberek nem csak áramot termeltek. Énekeltek. Festettek. Olyan dolgokat csináltak, amiknek nem volt haszna, mégis fontosnak tartották.”
Kovács szkeptikusan rázta a fejét. „Mesék. A valóság a kvóta, a túlélés. Itt semmi sem garantálja azt. Csak a bizonytalanság.”
„De bizonytalanság van a kolóniában is,” ellenkezett János. „Csak ott nem mi döntünk róla. Ott elfelejtjük, hogy létezhet más. Itt… itt a kérdés is más. Hogy mit kezdünk ezzel a szabadsággal. Azzal, hogy még mindig emberi lények vagyunk, akik éreznek, kérdeznek, akarnak valamit, ami több, mint a puszta létezés.”
A zöld ösvény mintha szélesebbé vált volna előttük, invitálva őket tovább. A levegő sűrűbbnek tűnt, telítve egy földes, édes illattal. Újabb lüktetés futott végig a talajon, erősebben, magával ragadva őket. A félelem helyét átvette az ősi csodálkozás. De a kérdés, „hogy lesz az ember”, most égetőbbé vált, mint valaha.