A Felidézett Emlék

A zöld ösvény lüktetése egyre mélyebbre vezette őket. A kolónia steril levegőjével szemben a földes, édes illat betöltötte a teret. A falakat vibráló moha és fénylő, ér-szerű indák borították, melyek a talajjal együtt pulzáltak. János keze egy vastag, inda-szerű képződményen nyugodott, ami egy rozsdás csővezetéket fojtott körbe. Érezte, ahogy az indák szívják magukba a fém halott emlékét, miközben az élet energiája szétáradt.
Alinda megállt egy repedezett fémfelület előtt, melyet félig elnyelt a zöld növényzet. „Ez egy kommunikációs panel!” – suttogta döbbenettel. „A nagymama mesélt róluk. Azt mondta, az emberek ezen keresztül beszélgettek, nem csak parancsokat kaptak.” A panel néma volt, de a zöld élet erejétől mintha lélegezne, felidézve a rég elveszett kapcsolatok, a `szabad-emlek` emlékét.
Kovács tétován érintette a rozsdát és a mohát. „A kolónia rendszere mindent felszámolt. Ilyesminek nem szabadna itt lennie.” A hangjában megszokott gyanakvás helyét most tiszta zavarodottság váltotta fel. A `kolonia-2050-ota` felépített világában nem volt helye ennek a fajta, élő történelemnek.
„De létezett,” mondta János, kezével a panelen. „És az emléke bennünk is. Hogy volt idő, amikor az emberek **választhattak**, beszélhettek, énekelhettek. Ez a hely **felidézi** a kolónia által elfojtott emberi érzéseket. A `hogy-lesz-az-ember` kérdése már nem a puszta létezésről, hanem a **szabadságról** szól.” Az ösvény tovább kanyargott, mélyebbre hívva őket, az őrszemek gyengülő árnyékát hátrahagyva. Itt, az elfeledett emberiség visszhangja erősebben szólt, mint bármelyik parancs vagy kvóta. A `mi-lesz-vele` kérdése most már a **választásról** szólt.