Az érintés szelíd szövete

A sziréna tompa búgása jelezte a munkafázis végét, s a dinamóterem neonfényei fokozatosan elhalványultak, átadva helyüket a pihenőidő derengő, félhomályos szürkeségének. Alinda lassan engedte el a pedálokat, miközben lábaiban még lüktetett a felhalmozott fáradtság feszültsége. Ám a fizikai kimerültségnél sokkal erősebben hatott rá az a törékeny melegség, amely a nagymama csontos, ráncos tenyeréből áradt.
– Látod, kislányom – suttogta az öregasszony, ahogy közelebb húzódott Alindához a hideg betonpadkán –, a szerelmet nem lehet kilowattokban mérni. A dédnagyanyád megőrzött egy papírfecskét, amire csak annyi volt írva: „Várlak a tölgyfánál”. Nem volt mögötte hálózat, sem algoritmus, csak két ember egymás felé húzó akarata. A szívük üteme adta a ritmust, nem a generátorok morgása.
Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a tölgyfát, amiről eddig csak elmosódott rajzokat látott a kolónia régi adatbázisának maradványaiban. Érezte, ahogy a gondolat átjárja a mellkasát, elűzve a fali csövekből kiáramló édeskés massza szagát. Ebben a sivár világban a nagymama szavai jelentették az egyetlen igazi menedéket, ahol a lélek nem alakult át pusztán tápláló feszültséggé.
L656-os halk, mechanikus léptei lassan elhalkultak a szomszédos folyosóíven. A robot lépteinek szigorú monotóniája éles ellentétben állt azzal a suttogó varázsszóval, amit a lány magában ismételgetett. Alinda megszorította az öregasszony kezét, mint aki egy sodródó mentőövbe kapaszkodik a sötét, fémbordás áradatban.
A nagymama gyengéden simította meg Alinda kócos haját. Ujjai között a lány fejbőrének természetes forrósága megnyugtató válasz volt a gépvilág fagyos jelenlétére. Amíg ez a melegség megmaradt köztük, a kolónia vastag falai sem tudták teljesen elnyelni a múltból átmentett, tiszta emberi vágyakozást.