A horizont áttetsző íve

A mennyezeti szellőzőkből langyos, száraz géplevegő áradt a pihenőzónára, mely csípte Alinda torkát. Ez a gépi huzat távolról sem emlékeztetett arra a tiszta, szilaj szélre, amelyről a nagymama mesélt: arra a fuvallatra, ami átfúj a fák lombjain, és szabaddá teszi a tüdőt. A lány felnézett a nyers betonfödémre, mintha az alacsony szürkeség mögött megpillanthatná a hajdani égboltot.
– A szélnek íze volt, Alinda – suttogta a nagymama, miközben tekintete a távoli félhomályba révedt. – Nyári zápor után fű- és földszaga volt, télen pedig megülte a tiszta hó fagyos frissessége. Nem csöveken át terelték, nem szűrők tisztították, egyszerűen csak létezett, hatalmasan és megállíthatatlanul az egész világ felett.
Alinda lehunyt szemmel szívta be a kolónia nehéz, olajszagú levegőjét, de képzeletében a fojtogató fémfalak máris leomlottak. Elképzelte, ahogy a szabad ég alatt áll, és a fuvallat belékap a hajába, lemosva róla a dinamóterem fáradtságát. Egy apró, lázadó szikra gyúlt a mellkasában, ami hirtelen megkérdőjelezte a kolónia betonbiztos határait.
A lábaiban felgyülemlett feszültség átalakult valami mássá: a futás, a kitörés elfojtott ingerévé. Miért kellene egy életen át egyhelyben taposni a pedálokat, amikor odakint egy végtelen tér várhat rájuk? A gondolat veszélyes volt, mégis élettel töltötte meg a lányt, elűzve a monotonitás zsibbadását.
A szomszédos átjáróban felizzott L656 optikai érzékelője. A robot hőtérképes pásztázója végigsöpört az alvó és pihenő emberi alakokon, feljegyezve Alinda megemelkedett pulzusát. A gép hideg logikája azonban a fizikai megterhelés utóhatásaként könyvelte el a változást, teljesen vakon maradva a lányban ébredő vágyakozásra.
A nagymama észrevette Alinda tágra nyílt, a magasban húzódó vastag szellőzőjáratokat fürkésző tekintetét. Megszorította a lány remegő kezét, óva intve őt a meggondolatlanságtól, ám az idős asszony szemében megvillanó halvány fény elárulta: ő maga sem mondott le soha arról, hogy unokája egyszer meglássa a valódi horizontot.