A meleg kézszorítás emléke

A nagymama barázdált, megviselt keze még szorosabban simult Alinda fiatal, meleg csuklójára. A lány szívverése szaporán lüktetett a vékony bőrfelület alatt, mint egy riadt kismadáré, amely fészkét vesztette a viharban. Az öregasszony jól ismerte ezt a lüktetést; valaha, a régi mesékben, amikor még valódi tavaszi szellő borzolta a végtelen búzamezőket, ezt a repdesést reménynek nevezték az emberek.
– Amikor a dédnagyapád a patakparton ült a fűben – suttogta a nagymama, hangjában a régmúlt idők puha, nosztalgikus melegségével –, nem gépek figyeltek rájuk, hanem a csillagok. A lányoknak virágot szedtek, nem pedig kalóriákat és feszültséget számoltak. Az a világ, Alinda, a szívekből táplálkozott, nem a pedálok hajtásából.
Alinda tekintete azonban még mindig a távolodó L656-os fényes hátát követte. A csarnok neonfényei hideg kék vonalakat rajzoltak a robot fémbordáira, de a lány képzelete átszínezte ezt a ridegséget. Számára a szerkezet ütemes léptei nem a rendszer szabályos járőrözését jelentették, hanem egy rejtett, csendes ritmust, amely valamiképpen felelt az ő belső zűrzavarára.
A fali csövekből gőz szisszent fel, jelezve a pihenőidő utolsó perceit. A mesterséges tápanyag szaga bejárta a szektort, miközben a többi munkás némán, fásultan dörzsölte sajgó combtagjait. Ebben a szürke megadásban egyedül Alinda szemében égett még az a tiszta, makacs szikra, amit a nagymama oly annyira féltett.
– A gép nem érez, gyermekem – ismételte meg halkan az öregasszony, s simogató ujjai a lány hideg ujjaiba fonódtak. – A gép csak tükör. Azt látod benne, amit a saját, éhező lelked kivetít rá. De a tükör nem tud megölelni, és nem fog megvédeni, ha a feszültség visszaesik.
Ahogy az L656-os újra elhaladt előttük, a fémes léptek koppanása végigrezgett a csarnok betonpadlóján. Alinda lassan bólintott, de amikor a robot optikai lencséje egy halvány másodpercre ismét elidőzött rajtuk, a lány nem a veszélyt, hanem a nagymama meséinek elveszett varázsát látta megcsillanni a fémváz hideg tükrében.