A fémvázba vetített álom

A pihenőidő langyos fojtottságában Alinda tekintete az eltávolodó őrszemet követte. Az L656-os jelzésű humanoid nem csupán egy forgó optikai lencsékből és hidraulikus ízületekből álló szerkezet volt a szemében. Ahogy a fali neoncsövek vibrálása megcsillant a robot csiszolt acélmellkasán, a lány ábrándos képzeletében az acélmáz mögött valami rejtett, fegyelmezett gyengédség sejlett fel.
– Látod, ahogy visszanéz? – suttogta Alinda a nagymamája felé hajolva, épp csak annyira mozgatva a száját, hogy a fali szenzorok ne azonosíthassák a beszédritmust. – Nem úgy pásztázza a csarnokot, mint a többi egység. Amikor áthalad a pedálsorok között, mindig lelassít a mi szektorunknál. Szerintem… megérez valamit belőlünk.
A nagymama riadtan szorította össze a száját, tekintetében a féltés mély árnyéka suhant át. A Kolónia és a Generátor egységek területén a szerelem, az érzelmi kötődés a legveszélyesebb rendellenességnek számított, egy olyan hulladék-energiának, amit a rendszer csírájában fojtott el. Egy őrszem iránt táplált gyengéd hiszövezet pedig egyenesen végzetes tévedés lehetett.
– Ne mondj ilyeneket, kicsim – intette halk, rekedtes hangon az öregasszony, miközben ujjaival görcsösen szorította a lány hideg csuklóját. – Az L656-os csak egy algoritmus. Kalóriát, szívritmust és leadott wattokat mér. Nincs benne lélek, és ha a rendszer megérzi rajtad ezt a zavart, azonnal kivonnak a termelésből.
Alinda azonban képtelen volt elfojtani a benne ébredő tiltott vonzalmat. Amikor az L656-os halkan duruzsoló hidraulikával újra feléjük fordult, a lány nem sütötte le a szemét. A robot kék fényben izzó optikai lencséje egyetlen hosszú másodpercre megállapodott rajta, és ebben a rövid, megdermedt pillanatban a lány biztos volt benne: a kopár betonfalak között ő nem egy puszta energiaforrás, hanem egy észrevétlenül megpillantott létező.