Az emlékezés mértéke

A csapágyak monoton sípolása visszatért a megszokott medrébe, de a csarnok olajszagú csendje most nehezebben nehezedett rájuk, mint a vaspedálok. Alinda tüdeje égett. Minden egyes beszívott, állott levegővételnél a bordái belesajogtak a feszültségbe, de a vészjelző sárga fénye végre kialudt. Rásandított a nagymamára, aki némán, megadón taposta a fokozatokat. Az öregasszony arca szürke volt, mint a padozat szikrázó betonja.
„Mégis, mitől vagyunk még emberek?” – sziszegte Alinda szaggatottan, a fogát összeszorítva. – „A meséid a régi égről... semmit sem érnek! Csak gépek vagyunk nekik, amik gélt fogyasztanak és wattokat termelnek!”
A nagymama nem válaszolt mindjárt. Tekintete a pad fémtengelyére tapadt, holott a félelem jéghideg verejtéke folyt le a halántékán. Reccsenő lélegzetvétellel csak ennyit mondott: „Az ember emlékszik, Alinda. A gép nem.”
A szomszédos hajtókar felől ekkor egy alak hajolt át a homályos sávon. János volt az, a G-534-es pad mellől. Szemében rémület és elszántság viaskodott. A szabályzat halállal büntette a hálózat illetéktelen áthidalását, de János nem bírta tovább nézni a lány elcsigázott tartását. Megfeszült izmokkal, reszkető kézzel megpróbálta a saját áttételét a tizenkettes pad gépágyához feszíteni, hogy átvegyen a terhelésből.
„Ne, János, ne csináld!” – suttogta Alinda rémülten.
János mégis nyomta. A fém alkatrészek veszélyes, éles csikordulással feszültek egymásnak. Abban a tilalmazott, kétségbeesett mozdulatban több volt minden elfeledett mesénél. Alinda megértette: a kolónia kalóriákban mérte őket, de az emberi mivoltuk épp abban a pillanatban született újjá, amikor valaki kockára tette az életét a másikért.